Jönnek szembe, mindenki szembe jön

Varga igazságügyis valamikor tegnap délelőtt elkezdett sípolni, mint az összenyomott gumikacsa. Boszorkányüldözés, politikai játszma, ugyan már – és hasonlókat sípolt egy bírósági ítéletre, s ha gumikacsaként lett volna karja, keze, akkor felmutatta volna hatalmas középső ujját, kifejezve véleményét, miszerint az Európai Bíróság be is kaphatja. Varga Judit beosztása szerint igazságügyminiszter, akinek a NER-ből fakadóan ilyen a viszonya a joghoz. Ambivalens, képesebben kifejezve: le van szarva, ha nem a NER-nek megfelelően működik.

Láttuk és tapasztaltuk már, hogy a magyar állam/kormány, a neki nem tetsző ítéleteket egyszerűen nem hajtja végre, így mintegy kívül és felülhelyezi magát törvényen és jogon, miközben toporzékol, foglalják neki írásba, mi az a jogállam. Varga igazságügyis friss sípolási kényszere azért támadt, mert az Európai Bíróság elutasította a magyar kormány keresetét, miszerint az Európai Parlament szabálytalanul fogadta el kétharmaddal a Sargentini-jelentést, és indította meg ezzel egyidejűleg kies hazánk ellen a hetes cikk szerinti eljárást.

Ez pedig azóta is olyan gőzerővel robog, hogy Orbán nem győzi ellopni az uniós pénzeket mindeközben. Ez a szál azonban ma csak mellékdal, most az a fő örömünk, hogy miért jön mindig mindenki szembe azon a rohadt autópályán, és manapság egyre sűrűbben. Mindenki hülye, csak kipcsak, illiberális nemzetünk tudja a helyes irányt. Ahogyan jönnek szembe, villogtatnak és dudálnak nekünk, mi csak eltelten göcögünk, hogy rohannak a szakadék felé, mint mindenki rajtunk kívül ezer éve. Ennyi történelmi kitekintés azonban éppen elég nemzeti nyomorunkról.

Most aktuálisan azonban az a beszédes, mi a baja velünk azoknak, akik boszorkányüldözik keresztényi kormányunkat. Mindössze az alábbi tizenkét témában merültek fel aggályok: az alkotmányos és választójogi rendszer működése, az igazságszolgáltatás függetlensége, korrupció, adatvédelem, szólásszabadság, akadémiai szabadság, vallásszabadság, gyülekezéshez való jog, egyenlő elbánáshoz való jog, kisebbségek. Tehát úgy cuzammen az egész nyomorult életünk. S ha ezeknek a részleteit is fölfejtenénk, micsoda cifra kupleráj rajzolódna ki, de úgyis érezzük napra-nap.

Amivel most folytatom, az olybá tűnhet, mintha nem tartozna ide, aztán mégis kiderül, dehogynem. Szintén tegnap megszólalt a kínai kommunisták külügyminisztere a budapesti utcaátnevezésekről. Mint ismeretes, Karácsony Gergely főpolgármester és Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester néhány napja döntöttek úgy, hogy a Fudan Egyetem budapesti terjeszkedésére válaszolva a dalai lámáról, az üldözött ujgurokról, Hongkongról, valamint egy meghurcolt kínai katolikus püspökről neveznek el utcákat.

No most, a Vang Ven-bin nevű kommunista erre úgy reagált, hogy a két polgármester még megvetést sem érdemel. Ennek a megjegyzésnek a hangsúlyából az tetszik ki, ha jogában állna, a kínai kommunista a két polgármestert a Kossuth-téren lövetné főbe, megengedőbb hangulatában kiegyezne egy átnevelő táborral is. Ha úgy vesszük, a kínai kommunista Magyarország területén fenyeget magyarokat Orbán Viktor által jóváhagyottan, még tán eltelten göcögnek is ezek ketten, hogy majd megmutatják ennek a kis biciklistának a kínaiak és magyarok közös istenét.

Az egyetemet, ami miatt a cirkusz kirobbant, senki nem akarja Orbánon és a kínai kommunistákon kívül, de ezeket ilyen apróságok nem érdeklik. Már ott tartanak, hogy bírósági ítéletre sem várva dózerolnak le házakat a Fertő tónál, jelezve ezzel, hogy kívül és felül állnak jogon és törvényen. Erre rímel bezárva a kört Varga igazságügyis Európai Bíróságnak való beintése is, miszerint dugják föl maguknak az ítéletüket. Mindeközben pedig országunk miniszterelnöke kínai kommunistákkal szövetkezik saját állampolgárai ellen. Bár tudjuk, az ellenzéki városok lakosai is magasról le vannak szarva.

Kiteljesítve azonban induló képünket, hogy mindenki szembe jön az autópályán, az csupán egy állapot, az azonban nem egyértelmű, mi hová is haladunk olyan bősz-kitartóan. Ahogyan most a dolgok kinéznek, a nagybüdös semmibe. Jog, törvény és rend nélküli őskáosz felé, ahol már csak egyetlen rendező elv marad, a szerzésé, ha úgy tetszik, a lopásé. Minden ennek rendelődik alá, most már teljesen világos. Visznek mindent, amit pedig nem lehet, a nevükre íratják. Ez az egyetlen törvény, aminek folyományaként egy kínai kommunista arcul köpi a főváros főpolgármesterét. Most már itt tartunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum