A CÖF nemzeti ünneppé nyilváníttatná június 19-ét, mikor is 1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Önmagában ezzel különösebb baj nincs, csak ne feledjenek el szólni Putyinnak is, mert már a Moszkva tér átnevezésével is csak a baj volt. Sőt, azóta van ez a keleti nyitás is érthetetlen tartalommal. No most, a CÖF azt mondja, hogy „Június 19. olyan nemzeti ünnep lehet, amely nemcsak ideiglenesen kivívott, hanem tartósan megszerzett, máig élő függetlenségünk és szabadságunk szimbóluma lehet”. Helyezzük ezt abba a kontextusba, hogy a kínaiak már a spájzban vannak, és továbbá, hogy emlékeim szerint ugyancsak a CÖF tálalásában mi Brüsszel gyarmataként sínylődünk Akkor viszont az elalélós nemzeti ünnep létjogosultságát veszíti, így ott vagyunk, ahol a part szakad.
A kérdés az viszont, hogy ennek a CÖF-nek miért épp most jutott eszébe ünnepet álmodni erre a napra, s nem mondjuk öt, tíz évvel ezelőtt, hogy miért lett most ez égbekiáltóan fontos. Az a meglátás, hogy mivel ez a CÖF Orbán valagából kukucskál kifelé, szándékai szerint a gazdatestet szeretné fényezni, mert kies honunkban immár felnőtt a jeles nap óta pár generáció, akiknek halovány fingjuk sincs az akkor történtekről. Így számukra elég megmutatni azt, amikor Orbán hőbörög, hogy ruszkik haza. S lám, mutatna rá ez a CÖF, el is mentek a felszólításra, mondta a Viktor, s már iszkoltak is kifelé. Ki emlékszik arra, hogy akkor már rég úton voltak, amihöz sem Orbánnak, sem egyetlen élő magyarnak köze nem volt.
Minden ott kezdődött, hogy Gorbacsov bácsi szájából elhangzott a varázsszó, a peresztrojka, ami átalakítást jelent, s amitől frászt kaptak a magyar párttitkárok, köztük Orbán kőbányász apukája is. Hogy Gorbacsov bácsi idáig eljutott, annak is sok oka volt, a legfőbb pedig az, hogy Reagan bácsi meghirdette a gonosz elleni kíméletlen küzdelmet, ami gonosz a Szovjetunió volt, és gazdaságilag rokkant bele a hidegháborúba, ilyenek. Hogy Magyarországról kimentek az oroszok, az valahol Reykjavikban dőlt el e két ember találkozásakor, ami után a magyar párttitkárok elborzadva mondogatták, jön a pluralizmus, mind meghalunk. De nem haltak meg, mert nem tetszettünk forradalmat csinálni.
Hogy én ezekre mind emlékszem, az annak a bizonyítéka csupán, hogy megöregedtem, és innen fakad az a kötelességem is, hogy mindezeket elmeséljem az utánam jövő korosztálynak, akiket csúnyán át akarnak verni. Mindannyiunk kötelessége volna, akik emlékszünk még arra, hogy is volt, és mindent meg is kellene tenni az ellen, hogy Orbánból nemzetmegmentő szentet faragjanak a lehülyített nép számára. Fogékonyság van erre, ahogyan az a Facebookon terjedő idióta, Orbán imádó versecskékből és dalocskákból kiderül. Ha úgy tetszik, az ész kötelessége a téboly elleni föllépés, mert idáig jutottunk. Valahogyan meg kell őrizni a totálisan átírni készülődő közelmúltat, mert ennek hiányában semmi nem állítja meg az Orbán vallás eszkalálódását.
Ez a CÖF felhívás vagy igény egy újabb – általuk tartalommal megtöltött – nemzeti ünnep kreálására csak ezt a célt szolgája és semmi egyebet. Másrészről viszont az el nem tagadható, hogy az az időszak, amit a CÖF most korszakhatárként akar megünnepelni, valóban a szabadság hűs levegőjét hozta el, de nem Orbánnak köszönhetően. Hanem éppen ellenkezőleg, az abban meglévő felszabadító fuvallatot épp ő állította el, így nézőpontomból és életem értelmét vizsgálva az volna a „függetlenségünk és szabadságunk szimbóluma” (ha már CÖF), ha ő eltakarodna. Ilyképp ez a nap lehetne a nemzeti ünnep is. És végül a legfőbb indok, én annak idején úgy ahogy fiatal voltam, és azt nem engedem. Egészen egyszerűen: nem adom Orbánnak a fiatalságom emlékét.
Vélemény, hozzászólás?