Lukfelvigyázók

Ahogyan megmordult az ország, fölhorkant mintegy, hogy elveszik az Indexét, jó lelkű migráncsok kis csoportja úgy gondolta, mulattatja csöppet a megviselt publikumot, ezért megint lukat ásott a kerítésnél. Vagy nem. Ez az, amit soha meg nem tudunk sok minden más mellett, de mindegy is. Mint ahogyan tegnap kiderült, Katymár külterületén a rend éber őrei meglátták megint a lukat, aminek úgy bírnak örülni – vagy csak mímelik –, mintha egy féregjáratot találtak volna más, boldogabb univerzumok felé, ahol sajtból van a Hold és egy jóságos egér uralkodik bajszán billegő tejcseppekkel.

Fénykép készült mód szerint a lukról, valamint föltérképezték, lemérték és fényképezték, hogy ötven centi a bejárata, kilencven a belmagassága és huszonkét méter a hossza. Innen nézvést egy dagadt anakonda járata ez, aki viszont elefántot vacsorálni nem tud, mint a kis herceg rajzán, mert akkor beleszorulna, és elkapnák a rend éber őrei. Ezidáig ez Bakondi tollára való történet, egy ilyennel ő hetekig elvan az M1-en, és mondhatni oly mindennapos, hogy szót sem érdemelne. Hanem a vége, ami megragadta a képzeletemet megint, hogy szállott, akár a turulmadár, csapongott lobotómiára várva.

Hogy aszondja – fejeződik be a tudósítás a szenzációról – a rendőrök helyszíni szemlét tartottak az alagútnál, és azt betemetésig őrzik. Az igen, mondom magamban, és látom a lelkemben, amint a marconák óvják a lukat, hogy jön-e belőle a kígyó, és most jövök rá, mennyire hasznos is volt a kínzó matematika óra, ahol az ember megtanulhatta a térfogat kiszámítását. Itt is, ahogy a rend éber őrei osztanak és szoroznak, mennyi köbméter ez, és áll ott az őrmester, akárha Virág elvtárs, és toppant lábával, hogy várom a sódert meg a kavicsot, vagy, hogy nincs homok, akkor csinálunk elvtársak.

Egy móka az élet. Valamint kacagás. Úgy tűnhetik, hogy a rendőrökön szórakozok, pedig nem. Illetve annyi megengedés van bennem a bántásukra, hogy megérdemli az, aki ezeknek a zsoldjába áll, de mindjárt ott a ráismerés, hogy enni kell. Viszont az indexeseknek is, és mégis föl bírtak állni. Így rendőrnek sem muszáj lenni Pintér seregében, ezért, ha hülyét csinálnak az emberből – mert az ilyenekkel azt, bizony –, akkor a delikvens viselje méltósággal. Fogja fel a karma előlegeként, hogy már ebben az életben is kiegyenlíti a számlát: ha a gonoszt szolgálom, ráfizetek. Ilyen egyszerű.

Látom már, megint elhajlok a spirituális felé. Holott, amit meg kellene oldani a evilági, illetve dehogy, csak elképzelni a kabarét, amint kiszámítják a luk térfogatát, aminek a módját Sheldon előadásából tudjuk. Szerinte Arkhimédész, amikor feladatul kapta egy aranykorona súlyának meghatározását, ami erősen szabálytalan alakú volt, akkor jött ez a vízmerítős ötlete, amit már dalba is foglaltak. Lukat viszont nem lehet víz alá nyomni, ezért a feladat nehéz és sokáig tart. Így látom, ahogyan a rendőrök váltásban vigyázzák a lukat napokig, míg kijön az eredmény, ami amennyire röhejes, annyira megalázó is.

De hát, mondom, ők választották, hogy hülyét csináljon belőlük Orbán. Így a sajnálatnak csak egészen kis cafatja van bennem, ami lassacskán el is illan, ahogyan fokozatosan visszatérek a valóságba. Mert az a lukas mese nem az. Ilyen megrendezett színjáték, akár az egész ország. S ha míg vannak olyanok, mint Balázs színidirektor, aki annak idején hajlongva mondta, mint emlékezhetünk, hogy „ennek oly jó része lenni”, akkor voltaképp beszélni sok mindenről nem érdemes. A kérdés az csupán, meddig és mennyiért éri meg az embernek föladni a személyiségét.

Bár erre elég egy zsák krumpli is, mint láthatjuk sokszor. Brian is hiába ordibálta az őt követőknek, hogy ők mindannyian személyiségek, azok csak rohantak utána, hogy ez az ő töke meg a saruja. Mintha már a Monty Python is tudta volna Kertész igazságát az alattvalóságról, s ami a legelborzasztóbb az egészben, az az, hogy azt hiszem, Michael Palin jelentette ki: a Brian életét ma már nem lehetne megcsinálni, mert úgy elvadult a világ. Viszont bizakodjunk, Rusdhie fejére is három évtizede tűzték ki a vérdíjat a Sátáni versek miatt, és még mindig él. Hogy messzire jutottunk volna a luktól? Nem hiszem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum