Ugar

Tegnap óta Európa pöcegödre lettünk. Eddig csupán különös, vad, civilizálatlan népek voltunk, akik mindenkit elküldenek az anyjába, leordítják a nagykövetek fejét, vezetőnk zsebrebaszott kézzel jár, kel a világban trottyos gatyában és félretaposott cipőben, ráhasalva csókolgatja a nők kezét. Az európai népek röhögtek rajta vagy szörnyülködtek, de az európai népeket nem nagyon érdekelte, mit művel ez a félázsiai dagadék. Messze volt, ők pedig élték a maguk életét a megszokott tempójukban, délen lassabban, északon kimérten, de rendezetten mégis. Nem volt befolyással a sorsukra, voltaképp felőlük azt csinált, amit csak akart.

Erre most kiderül, nem elég a bajuk járvánnyal, gazdasággal, meg, hogy döglenek a nyulak, erre ez a köpcös itt hepciáskodik, hogy nekik is keresztbe tesz. Ne juthasson a pénzéhez a német paraszt, miatta veszítse el a munkáját az olasz munkás, egyáltalán egy egész kontinens szenvedje meg, hogy neki nem tetszik valami. De mi nem tetszik neki vajon? – Kérdezhetné a német paraszt, az olasz munkás vagy az osztrák irodista, és kiderülne minden titok. Hogy ez a magyar tahó azért szívatja őket, mert nem lophat zavarok nélkül. A galeri ugyanis a hetes cikkely leállításához, a jogállamhoz nem kötött kifizetéshez köti a nem vétót.

Ezzel pedig nem egyebet mond, mint, hogy e téren bajok vannak vele. Ezt vallja be. Eddig meg lehetett oldani, hogy amikor erről tanácskoztak volna, akkor pökhendien üzent, nem ér rá, miközben Szerbiában pózolt, a levelezője, az igazságügyis biorobotja pedig elküldött mindenkit az anyjába, kioktatták az egész világot a felsőbbrendűségükről. Kárt eddig csak a saját népüknek okoztak, de annak sokat, most azonban megismerheti az egész nyüves világ, kik is ezek. Ezek, ezek. Másképpen mondani nem lehet. Olyanok, akik egy egész kontinenst nyektetnének és nyektetnek is, ha nem úgy fütyöl, ahogyan nekik tetszik, és erre már csak fölkapja a fejét a német paraszt.

Az olasz munkás és az osztrák irodista. Kik ezek? – Kérdezi ránk nézve, ahogy szaros zombiként előbukunk a pöcegödrünkből, és mögöttünk decensen kiköp. Ne lopj, magyar, írja majd ki a boltjában újra, vagy lehúzza a redőnyt, ha a parkolóba begördül egy busz, csurig lapos fejű, trágyaszagú magyarokkal. A tegnapi parlamenti cirkusz után elvesztettük azt a jogunkat, hogy európaiként nézzünk az európaiak szemébe. Azok után, hogy Kövér pedellus szerint valami – és most tessenek figyelni – IV. Német-Római Szent Birodalom épül, aminek ő része nem akar lenni. Ez még a nem leszünk Brüsszel gyarmata őrületnél is ütősebb, ez maga a színtiszta téboly.

Egészen sajnálatosan tegnap kiderült, hogy nem tudunk, de nem is akarunk a civilizált világhoz tartozni. Ezután már csak annyi dilemma maradt, képes-e, akar-e minket kiköpni, illetve, hogy Orbán levezényli-e a belőle való távozást, mert most már egyértelműen kiderült, ebből neki csak a pénz kell. S ha azt mondják, akkor kap, ha a szaros gumicsizmáját lecseréli legalább egy tornacipőre, akkor a ganajt vasvellával lapátolja be a szalon ajtaján. Tegnap kiiratkoztunk ebből a világból, holott teljesen még benne sem voltunk. Aki ezt megszavazta, aki ehhez a nevét adta, aki kitalálta és aki levezényelte, mind feleli fog, ha máshol nem, a történelem előtt.

Én utálom az ilyen pátoszos dumákat, amik most belőlem is előjönnek, mert nem vagyok egy romantikus alkat. Az olyan típusok tudnak sikítva szeretni és ruhát tépve zokogni, eddig magam viszont csak a barlangomból néztem a zivatart. Most viszont, hogy az orrom előtt, vezényszóra és vigyorogva teszik tönkre végleg az egész országot, csak felhorgad az ember egy kicsit. Mert ennek így nagyon rossz vége lesz. Tegnap egy olyan játszma kezdődött el, amiből jól kijönni senki nem tud, de a legtöbbet mégis ez az elgyötört ország veszítheti. Orbán és bandája átlépte a Rubicont, és a visszaút elveszett. Megyünk az ugarra kecskeszart lapátolni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum