2000

Nem szoktam nézegetni, de tegnap egészen véletlenül, ahogy ténykedtem a csudálatos oldalamon, a költői nevű „Rezeda világa” címűn, rakosgattam föl rá, mint slapaj, tördelő, olvasó-, és főszerkesztő, valamint rovatvezető és gépírókisasszony egy személyben az aktuális firkálmányt, elém került a számláló, ami azt mutatta, ha máma írok valamit, akkor az a kétezredik dolgozat lesz a sorban. Ilyenkor megáll az ember, először is elrémül, másodjára elgondolkozik az élet értelmén.

Ha mindegyik írásból kiveszek csak egy betűt és megfelelő sorrendben rakom le, az már egy glossza, ha egy szót, akkor egy nagyon testes írás. Ha az egészet egybefolyatom, akkor rohadt hosszú regény. Elővettem a duci ujjaimat, mert ilyen ünnepi pillanatban a duci ujjait veszi elő az ember, osztottam, szoroztam, átlagot számoltam, és kijött, hogy ez a kétezer írás úgy nagyjából nyolcmillió karakter. Ennyiszer koptattam az ujjaim végit a NER elleni küzdelemben, hogy a szívemről ne is beszéljek, és azért ez már valami.

Mert a világom erre a célra jött létre bő hat évvel ezelőtt. És ilyenkor elgondolkozik az ember, volt-e valami értelme az egésznek, illetve van-e a már szükségszerűséggé, mondhatni létfeltétellé váló íráson kívül, hogy ment-e általa a világ elébb, vagy sem. Mint láthatjuk, Orbán itt csücsül azóta is, csak a hasa növekszik, azon kívül semmi sem változik, sőt, ha lehet – és úgy tűnik, lehet – csak rosszabb lesz minden. Az írás, így az élet is értelmetlenné válik tehát ebben a megközelítésben, másikat kell tehát keresni neki.

Elmegyünk így a kályhához, és elővesszük Füst Milán bácsit, aki ezt tanítja nekünk: „…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Descartes – és a jelek szerint Füst Milán bácsi is – a gondolkodom, tehát vagyok kiindulópontra helyezi az életét, ezek szerint én pedig az írok, tehát vagyok létezésmódot űzöm, és ez jól is lenne így. Viszont ez a francia azért jutott erre, mert úgy vélte, körülötte minden csak illúzió, és a létezésének bizonyítéka és feltétele, hogy ezeket az illúziókat mégis csak ő alkotja meg. Léte, itt levősége tehát a gondolkodással igazolható. Gondolkodik, tehát van, ez kiindulásnak elég, végcélnak viszont kevés, mert a világgal tenni is kell valamit.

Így tehát, ha azt mondom, írok, tehát vagyok, de Milán bácsi szavaival az írásomnak praktikus haszna szinte semmi, mert nem derül ki belőlük, hogyan kell köszönni egy miniszternek vagy kell-e szalonnát enni délután, akkor mi értelme az egésznek. Az ilyet szokták elefántcsonttoronynak nevezni, tehát itt tartunk most éppen, azaz voltaképp sehol. Továbbá felvetül az az alapkérdés is, mint a NER elleni küzdelem módszertana, hogy lehet-e szavakkal tankok ellen harcolni, meg ilyenek. Végül rájön ez ember, hogy nem tud mást, csak mesélni.

És ebbéli kényszerében megint csak Milán bácsihoz fordul: „…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…”

Ilyenekkel vigasztalta magát az öreg, s hát, mért ne tehetném meg én is. Ha belegondolok az elmúlt kétezerbe, azért nem volt ez olyan rossz móka, sőt, ha azzal biztatom magam, még kétezret előállítok a jövőben, akkor már csak az idő múlása miatt is előfordulhat az, hogy a NER közben összeomlik. S ha ugyan annak, hogy én kényszeresen irkálok, ehhez az örömteli eseményhez semmi köze nem lesz, de ráfoghatom mégis, hogy legyőztem a gonoszt. Vagy legalábbis hozzájárultam a bukásához. És milyen jó is lesz az.