Fehérlófiai

Két demonstráció volt tegnap történelmi és földrajzi értelemben nem is olyan távol egymástól, Prágában és Budapesten, amelyekben egészen más világ mutatkozott meg. A mi fasisztáink és neonácijaink Horthyt éltették, míg Svejk népe pedig azért vonult az utcára, mert nem akar olyan lenni, mint a magyarok. Elrettentő példa lettünk követendő mintából, és azért ennek van egy sajátosan bájos íze. Ezt az ízt azonban nem érzik azok, akik tegnap a fővárosban fehér lovon grasszáltak hajdani főméltóságú kormányzó urunkra emlékezve, igaz, ez nem olyan nagy teljesítmény, kötöttek el ezek már tankot is, mint emlékezhetünk.

„Nincs az az eső, nincs az a hörgő magyargyűlölet, amely megállíthatna minket.” – mondta az egyik hülye, ez a Toroczkai, amiből két dolog fakad: ázzanak szarrá, és legyenek büszkék az ilyetén hősiességükre, hogy a keménytökű magyar hogyan állja az esőt, vazze, na, ki a faszagyerek. Másrészt és ugyanakkor megmutatja a vonyító kisebbrendűségi érzésüket, frusztráltságukat és nyomorukat, mert senki nem gyűlöli őket, pláne hörögve, elsősorban is nekik szokott fröcsögni a nyáluk és habzani a szájuk. Jó fasiszta anélkül nem lehet az ember, hogy ne vicsorogna.

Egészen érdekes látni, ahogyan ezek kiestek az időből, ülnek a fluxuskondenzátorukon, lobog a hazaszeretetük, egyszerre sámánok és ufók, és a Kehelyből egy korsó sör mellől nézve tényleg az az ember egyetlen óhaja, hogy csak olyan ne legyen, mint ezek a degeneráltak. „Az egész Horthy-korszak örökösei vagyunk” – ordibálta még ez a Toroczkai, amihöz nem fér kétség: nagyon terhelt és frusztrált örökösök. Nincs, ami megállítaná őket, hallottuk, ugye, csak akkor nem ártana tudni, hová is indulnak, hogy irányuk időbeli, térbeli, vagy egyáltalán mi a szar van.

Teljes tehát a káosz. Itt, az én városomban is egymás nyakába borult az úgynevezett baloldal és a még úgynevezettebb jobb, hogy konszenzussal hozzanak létre Trianon kapcsán valami nemzeti emlékhelyet. A fideszisták találták ki, a hatalmon lévő másikak pedig beálltak mögéjük. Holott arról az oldalról a Trianonra való emlékezés ez, amit tegnap produkáltak, és, ha valaki szellemi restségből csatlakozik hozzájuk, az a valaki elveszett. Mint az új vezetés a városomban, akik együtt trianonoznak a csattogó fogúakkal, és mindenki elalélt a példás egyetértésen.

Ezek sem tudják, hol élnek. Elcsodálkozik az ember, hogy kikkel van körülvéve, s nem is elsősorban a fasisztákra gondolok, mert azok olyanok. Hanem a másikak megengedő gyengeségére, amivel kézen fogva viszik be a farkast az akolba. Nincs bocsánat és elnézés, mert amíg barátilag lapogatod a vállát, elharapja a torkodat. Hogy ennyit nem lehet megtanulni, az arra utal, nemcsak a vezetésre, hanem egyáltalán az életre vagy alkalmatlan. Ez csak egy kis kitérő volt annak bemutatására, hogy miért döglünk meg törvényszerűen, de legalább a konszenzus fölött eltelten mosolyogva.

Onnan indultunk el viszont, hogy a csehek háborognak, nem akarnak olyanok lenni, mint a magyarok, de igazságtalan voltam, a lengyeleket is említették, rájuk sem akarnak hasonlítani. Dva bratanki. Mindemellett, hogy néhány ilyen hobbifasiszta veri a nyálát az utcán, hogy mit neki eső, az még nem olyan nagy baj, selejtes népek mindenhol vannak ugyanis. Viszont, mikor például Lázár viszeget virágokat a nagyméltóságúnak, meg amikor ránézünk a NAT eszmeiségére, akkor már igen. Akkor központilag térünk vissza a Fehérlófia mitikus világába, amitől viszont már csak egy lépés Wewelsburg. Csak szólok.

Szép napunk van, nemde? Nem. Ugyanis nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de ezután már összeáll és beleilleszkedik a képbe, hogy kaptam úgy két napja egy kommentet, amelyben elhajtottak az anyukámba, mert bántottam a Viktort. Nem nóvum, anyagyilkos és magyarellenes féreg vagyok, s jól is van ez így. Ámde a bájos kommentelő javaslattal is élt, hogy a nemzetromboló irkálás helyett meséljek inkább valami felemelő szépet Trianonról. Ez az ország tényleg elveszett, és kezdem azt hinni már, nem is elsősorban Orbán miatt, hanem, mert tele van hülyékkel. Kicsordulnak a pohárból már.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “Fehérlófiai
  1. remete szerint:

    Nem tágítom a kört, elég körülnézni egykor közeli ismerőseink között: hogyan jutott el George Kirkó I. a nemzeti rock-hoz vagy a Rembó Ómolnár M. a hülyítésben vezető média élére. Egy kezem elég a számoláshoz, ha azokat sorolom, akiknek voltak elveik, s megtartották azt, bármilyen irányból fújt a szél. A mítoszok, az egyszerű világmagyarázatok talán mindig is érthetőbbek voltak az összetett, komplikált képleteknél. Mire is lehet számítani, ha milliók nem értik a kamat vagy az árfolyam ingadozás fogalmát. Fékek meg ellensúlyok rendszeréről beszéljek azoknak, akik nem látják az állam és a kormány közti különbséget se?(Persze: mára megint nincs…!) Akik először magyarok, s csak sokára Férfiak vagy Nők?

  2. Jane Doe szerint:

    “Az egész Horthy-korszak örökösei vagyunk!” Hm. Drága örökösök (vagy akár A mi kis falunk), az értelmi szint kb ugyanaz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!