Matiné a határon

Orbán Viktor újabb előadást rittyentett az egybites szavazóinak a határról, díszletül szolgált ehhez a késő téli napsütés, eszközül pedig szlovák kollégája, akivel elmentek kerítésnézőbe. Ha én szlovák miniszterelnök lennék, azt mondanám magyar kollégámnak, érdekli a rossebet a katroca, mutogassa az anyukájának, de ilyen nem történt, mert a politikusok lelke és szándékai sötétek, mint a kút feneke. Ez a Pellegrini, ez a szlovák is használja majd valamire a kerítéses képeket, Orbán a Mária nénik beszaratása és szavazatának megszerzése érdekében utazgat ide rendszeresen, csak a benzinpénzt fizetteti velünk.

Most százezer migráns szeretne bejutni Európába – mondta drága, egyetlen miniszterügynökünk –, és, ha hagynánk bejutnának, de nem hagyjuk. Fasza. Hogy mért pont százezer, az nem tudható. Ez ilyen kerek szám, Mária néni ezt el tudja képzelni, mert arról álmodik, hogy egyszer ennyi lesz a nyugdíja. De nem lesz ennyi sohasem, mert a diabolikus Brüsszel nem ad pénzt kerítésre. Brüsszel szerepe kettős a matinéban, szervezi a migránsokat, hogy támadják meg hazánkat, és még pénzt sem ad szögesdrótra, amit Orbán miniszterügynök így a saját zsebpénzéből fizet. Ezért nincs egy vasa sem a párnacihában.

Kettős a hősiessége, sőt, többes. Egyrészt áll kivont karddal a lukaknál, az alagutak előtt, mint Pelikán gátőr ürgére várva, másrészt, fogához verve a garast kigazdálkodja ennek a kőccségeit, harmadrészt az egész NGO Európának vitézségből formát mutat, hogyan is kell ezt csinálni. Emberségből formát azért nem, mert ezek az NGO-sok jódógukban embernek tekintik a menekülőket, Orbán miniszterügynök meg állatnak is alig. Nincsenek egy hullámhosszon, de Orbán miniszterügynök visít, mint a vett malac, hogy neki tilos mondania, hogy ez egy szervezett akció, és azért nem fizetnek neki, mert rossz listára van felírva.

Szerintem is. A fasiszták közé. Csak még nem elég hangsúlyosan, de csak meglesz Isten segedelmével egyszer az a bizonyítvány és elbocsátó, szép üzenet. Vagy nem. Magyarország elsőként épített kerítést, ezért mi vagyunk a főbűnösök. – vélte még drága, jó miniszterügynökünk, illetve üzente az egybites Mária néninek, meg az összes többinek is. Nem kell aggódni, meglesz az a szavazóbázis két év múlva is, amit mutat a leendő legújabb konzultáció tematikája: Gyöngyöspata és börtönbiznisz, azaz, hogyan ne tartsuk be a törvényeket és a jogerős bírósági ítéleteket, aminek már a fölvetése is nonszensz, de mutatja, mit fogunk úgy nagyjából hallgatni 2022-ig. Plusz a migráncsok.

Mindmegannyi fasiszta fölvetés és megközelítés, de Mária nénit ez nem érdekli, mert föl nem foghatja, őt az foglalkoztatja, hogy a turbánosok meg ne tosszák. Erről szólt a matiné tegnap. Azaz, a tudatmódosításról, ezt kapják a nagyok, a kicsiknek ehhez táborokat szerveznek, és már az is gyalázat, hogy ezt a szókapcsolatot ki merik mondani: tudatmódosító tábor. Vélhetőleg, sőt, bizonyosan ezzel a fasiszta állam törzsfejlődésében újabb mérföldkőhöz érkeztünk, és az országnak az a része, amelyik képes még ezt felfogni, kábultan néz ki a fejéből. Nem kellene úgy tenni, mintha ezt még el lehetne viselni, és valami nagy összeborulással le lehetne győzni. Mert nem lehet.

Az ilyen matinék, amelyek tegnap a kerítésnél zajlottak, kilenc éve mindennaposak. Erről szól az összes kormányinfó, pénteki rádióinterjú, minden sajtótájékoztató és pártnyilatkozat, sőt, már a városok közgyűlései is, meg az összes mocskos sajtótermékük szintén. Nyakig ülünk a ganyéban. Az, hogy egyes honfitársaink ezt idvezülten lefetyelik, nem ment fel az alól, hogy az összes többi meg bávatagon lesi a romlást. Az ország javait már elrabolták, most tartunk ott, hogy a népek agyát, önbecsülését, álmait és a komplett életét teszik zsebre. NAT, tudatmódosító táborok, keresztény terror, amit a kerítésnél való sivalkodással igazolnak. Élénk, helyeslő ováció mellett, ezt el ne feledjük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum