Szabó, Szita, Vikidál

A koszos körmű Káslernek, az EMMI-nek és nem utolsósorban a történelemhamisító Schmitt Máriának büdös Szabó István filmrendező. Életét, emberi minőségét minősíthetetlennek, erkölcstelennek és megengedhetetlennek nevezik, Oscar-díját mellékterméknek, ami semmit nem nyom a latban, ha a nagy egészet vizsgáljuk. Szita Károlynak, Kaposvár immár örökös polgármesterének Búvópatak-díja van, vele nincs baja a Fidesznek, pedig ő is besúgó volt, mint Szabó. A relativizálás nem szerencsés, az viszont, hogy a Fidesz harminc éve akadályozza az ügynökakták nyilvánosságra hozását, már baj, mert ilyenek fakadnak belőle.

A hónap végén a Magyar Filmakadémia Egyesület a Nemzeti Filmintézet támogatásával életműdíjjal tervezi jutalmazni Szabó István filmrendező pályáját. Erre kezdett el óbégatni Schmitt, az EMMI pedig védte a renomét, hogy ehhez nekik semmi közük, mert, mint indokolták: „Emberi viselkedése, tekintettel az önként vállalt múltjára, minősíthetetlen. Alkotótársak, művészek elárulása, besúgás eredményeként elért előnyszerzés, erkölcstelen és megengedhetetlen.” – Szabó „Képesi Endre” fedőnéven 1957 és 1963 között a II/5-ös ügyosztálynak jelentett, hogy mentse magát, jelentései annyira nem ártottak senkinek, hogy, amikor kipattant a dolog, még a jelentettek is kiálltak mellette.

Voltaképp eldönthetetlen, hogy egy életmű, amely előtt szinte az egész világ főhajtással adózik, hogyan viszonyul ahhoz a bűnhöz, amit azért követett el valaki, mert élni akart és dolgozni. Szinte biztosra vehető, hogy az országnak egy Oscar-díjjal kevesebbje lenne a bűn nélkül, de az erkölcsi megítélés nem az EMMI és pláne nem Schmitt Mária dolga. Főleg úgy, hogy amikor például Kiss László úszóedzőről kiderült a szexuális erőszak, Schmitt Mária körei védték az edzőt azzal, hogy az régen volt, és az edző adott annyit az országnak, hogy el is lehetne feledni azt a kis erőszakot. Pedig ő tönkretett egy életet szó szerint, míg Szabó például Jancsóról irkált annyit, hogy a hatalom számára ártalmatlan bohóc.

Egészen ironikus Schmitt álszent ordítása és az EMMI elhatárolódás annak fényében, hogy az általuk szervezett, a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünneplő, a Hősök terén tartott koncertre előadni hívták azt a Vikidál Gyulát, aki szintén jelentett annak idején. Igaz, neki Nagy Feró bocsátott meg személyesen, ami többet nyom a latban, mint a Szabó mellett kiálló több száz színész, rendező és filmes ember. Olcsó lenne az én kommunistám, a te kommunistád, az én ügynököm, a te ügynököd kettősséggel előhozakodni, de adja magát a D209-es épp, azaz Medgyessy, akiből mekkora cirkusz volt annak idején, ma pedig Orbánnal cimborál, sőt, kitüntetést kap tőle.

Egyszerű volna mindkettejük jellemtelenségéről értekezni, de csak azért kerültek a mai történetbe, hogy összevessük a Szabó elleni ordítással, a konklúzió levonását pedig a nyájas olvasóra bízzuk. Szita Károly viszont azért lép színre nálam, mert ő még csak be sem vallja, hogy „Krakus” néven jelentett, súlyosbító körülményként 1980-tól, amikor nem az életéért kellett ezt tennie, egészen 1989-ig, ami után meg fideszes lett, és még tagadja is, hogy spicli volt, sőt, hazafias megfontolásból. Igaz, a kedves vezető sem emlegeti a KISZ-es múltját, Kövér sem, hogy MSZMP alkalmazott volt, egyáltalán, a zárt akták miatt mindenkiről annyi derül ki, amennyit az aktuális hatalom és hatalmi játszmák megengednek és szükségesnek tartanak.

Ezért tart itt az ország, ahol. Itt nem léteznek cezúrák, nem nézett szembe senki a fasiszta – olykor náci –, kommunista múltjával, folyik át egyikből a másikba. Ugyanaz az ember így lehet nyilas keretlegény és ávós briganti, kommunista partizán meg klerikális próféta, s innen már nem is meglepő, ha Orbán liberálisból konzervatív, ebből keresztény fasiszta lesz. Itt stabil elvei senkinek – vagy nagyon keveseknek – vannak, s akinek meg igen, az előbb utóbb okádva mászik fel az elefántcsont-tornyába. Ha van magyar DNS, aminek Orbán a fő hordozója mint tudvalévő, akkor az a jellemtelenséget örökíti nemzedékről nemzedékre, ahogyan az a fentiekből is kiderül. Ennyi a különlegesség mibennünk Európa közepén.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum