Kampec dolores XCIX. – Vodka jéggel

Miután Béla a zenéjével földig rombolta a falut, a fröccsök ura pedig felköltötte őt, hogy ne sírjon már, ne zokogjon, kinézett a légyszaros ablakon, és látta, hogy a közmunkások ott úsznak a Szentháromság szobor mellett. Szabályos mellúszási tempóban az egyikük, háton a másik, mellen a harmadik, és mind a varjak hangosan szurkoltak nekik síppal, dobbal és nádihegedűvel, de győztes nem született, mert nem születhetett. Egy centit sem haladt előre egyik sem, hiábavalóan igyekeztek, mert mindent bevont a jég, becsomagolta az egész nyüves világot, csillogó burokpáncélt adva mindenekre, szikrázott a falu meg ragyogott, és megállt benne az élet.

A duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a protkósok, a műanyag dömperesek és a bánatos szeműek ott álltak mind a házak ajtajában, nézték a világot, de kilépni nem mertek bele, mert attól tartottak, hogy visszatérés sose lesz, ott törik szilánkosra a nyakukat valamint a combjuk nyakát, a gerincüket meg a kezüket, koponyájuk bezúzódik, és ott vonaglanak az út közepén szégyenszemre sikongva, segítség pedig nem jön, mert nem jöhet, s így belepi őket is a jég, műtárgyak lesznek a faluban, ott várják majd a tavaszt, hogy kiolvadjanak, mint valami mamut, múzeumba kerüljenek kitömve és diákcsoportok sikongjanak köröttük, fényképezzék őket régi idők dokumentumaként, feltéve a kérdést, mi okozta a kihalásukat.

Ezt látta Béla és ezt gondolta végig, vagy nem is gondolta, csak átsuhant rajta mint egy érzés, a varjak elunták a kilátástalan szurkolást, mert látták, nem nyerhet egyik közmunkás sem, küzdelmük céltalan és kilátástalan, ezért elröpültek más mulatság után, madárijesztőt szaggatni vagy a bádogbánost ijesztgetni, mint Belzebub küldöttei, vagy Poe-é, de a bádogbános ilyet nem ismert, csak a talpai léptek egymásra, ahogy nélküled volt, miközben kinyílott a pitypang. A falu tehát belemerevült a jégbe, megdermedt, mindenkinek annyi volt hátra, amennyi a kamrájában állt, a hangyák tovább húzhatták, mint a tücskök, a duplagyűrűsök mint a bánatos szeműek, s valami különös ok folytán a soványak is jobban bizakodhattak, mint a kövérek. Ki érti ezt?

Béla pedig, aki hajlamos volt arra, hogy az egész világ terhét magára vegye, mindenkiért egyszerre fájt a szíve és mindent elsiratott, most csak a három közmunkásra figyelt, akik kilátástalanul úsztak a jégen, mert akit már a varjak is odahagynak, annak nincs remény semmi sem, ki tudja, melyikük ölti magára a sofőrsapkáját és indul el Abadonnáért, hozza ide ironikus módon a Szentháromság szobor tövibe, hogy vegye le a szemüvegét. Béla szíve most hát a közmunkásokért dobogott kizárólagosan, akiktől a jegek óceánja választotta el végtelen tíz méterével olyan messze, mint a Szíriusz, tehát szülőhazánk. Tenni kellett valamit, ez kétségtelen, kihúzni őket, ösvényt vágni a jégen, alagutat kaparni, mert karjaik tempója lassult, ahogy vonta be őket is a jég konokon.

Valami isteni ötlettől vezérelve bement Béla a raktárba, egy marmonkannát vett magához, amelyen Vodka felirat díszelgett, és miután megjegyezte, hogy ezért még elbeszélget a fröccsök urával, hogy milyen szarokat itat vele, vitte mégis a kannát kifele, úgy vitte, mint a Krisztus vérit, Szűz Mária könnyeit, azzal a szent tisztelettel vitte azt a szemszaggató moslékot közmunkást menteni. Megdöntötte azt a marmont, és bugyogott elő belőle a vodka, és nem csak olvasztotta a jeget, hanem szublimálta, ott gőzölgött az utca, és még a flaszter is rotyogott. Így vágott életmentő ösvényt Béla az itallal, hogy a közmunkások föltápászkodhassanak végre a nyomorukból, de azok ezzel nem törődtek egyáltalán, nem foglalkoztak a feléjük nyúló kézzel.

Hanem valahogy küzdelmesen a kocsma ajtaja felé kormányozták magukat, irányba álltak mintegy, és tátott szájjal várták, hogy a vodkapatak elérje őket. Átszellemülten, lehunyt szemmel, mint az elsőáldozók várják szorongva Krisztus testét a bádogbános koszos és hurkás ujjaiból, úgy várták a patakot, s ahogy megérkezett, nyalták a földet, zabálták a humuszt és ropogtatták a köveket, kiszítták az utolsó csepp vodkát is a világból, s ahelyett, hogy felálltak volna szabadulva fogságukból, ott hemperegtek, mintha zsák krumplit kaptak volna a kampányban. Béla nézte ezt a pokolbéli képet, odalöttyintette még a maradékot a malacoknak, és indult a fröccsök urához számon kérni rajta, hogy milyen szarokkal itatja őt. A háttérben pedig hallatszott a közmunkások böfögése.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum