Szerteszét gyöngeség

Azért ment Orbán miniszterügynök elvtárs a messzi Lengyelországba, hogy megtalálja az anyukáját, akárha kiskacsa, másrészt, hogy költői vénája szárba szökkenjen. Mert midőn az ottani hasonszőrűekkel fotózkodott, kinyílt, mint a bazsarózsa, és az írta használati útmutatásul a képhöz, hogy „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség”. Én ettől meghatódtam. Ez már líra, ez a szerteszét szó ez egy gyöngyszem, mert írhatta volna azt is, szanaszét, s hogy nem ezt írta, kitetszik, most nem a nép egyszerű gyermekéhez akart szólni jelszóilag, hanem megmutatta ennen kamaszkori báját.

Azt a kort, amikor pitypangot tépdel az ember, és számolgat, hogy szeret, nem szeret, szívből igazán. Hogyha a jódógos, jómunkásemberek felé óhajtott volna üzenetet közvetíteni, akkor azt írja, „szanaszét”. Ezt a jómukásember érti, ezt szokta neki mondani az asszonya, hogy már megint szanaszét hagytad a büdös zoknidat, hogy fordulnál föl, te alkoholista állat. Ilyet ismer a jómunkásember, ilyennel naponta találkozik, míg pedig ettől a szerteszéttől elkezd lebegni, szemei fönnakadnak, és megszállja őtet a szentlélek. Ha nem lenne istengyalázás, azt mondanám, ennek a szerteszét gyöngeség kapcsolatnak Cseh Tamás íze van.

Így tehát nem mondom. Pedig most jöttem rá, ugyanaz a ritmus, hangulat és lejtés, mint a „Keresztben jégeső”, s ebből fakadhatott, hogy ellágyultam, fölkaptam a fejem, hogy mi történt miniszterügynök elvtárssal, de nem történt vele semmi se. Amikor Cseh Tamás a létezés kilátástalan gyönyörűségéről énekelt, akkor miniszterügynök elvtárs szuszogva vett részt a KISZ munkájában, futballista-karrierről ábrándozott, hogy a Népstadion az ő nevét skandálja, miután egyedül legyőzte a brazilokat. Parasztgyerekeknek ilyen álmai vannak, meg valami homályos érzés, hogy valamiben nagy lesz, még nem tudja miben, de valamiben biztosan és minden áron.

Ezt szenvedjük most. Mert a szerteszét gyöngeség harmatos báját rögtön szét is dönti, lerombolja mintegy ez az „együtt erő vagyunk”, ezzel összekeveri a katonadalt a virágénekkel, egyből megbicsaklik a harmónia, és valami göcsörtös erőlködés lesz belőle. Persze tudjuk, hogy nem miniszterügynök elvtárs írogatja a szelfijei szövegét, ilyenre neki ideje nincs, miközben a világ súlya nyomja a vállát. Jól fizetett slapaj alkotja a lehengerlő szövegeket, futja rá, Rogán most szerződött újabb tizenkét milliárdért kék plakátokra, egy szelfi-szövegíró ehhez képest semmi. Mellékdal.

Az ember mégis fölkapja a fejét, ha a gyengéd szépség nyomai bukkannak fel miniszterügynök elvtárs aurájában, de aztán legyint, és elképzeli ahogy szerteszét van, de ez nem megy. Szanaszét, akárha büdös zokni, az igen, az illik hozzá, a szaga is hasonlatos, az állaga is abban a stádiumban, amikor még nem kopog a megszáradt izzadságtól, hanem lágyan gőzölög, mint valami tehénlepény. Ez igen, ez passzol hozzá, de már túlragozom, nem ér meg a manus ennyit egyáltalán. Ez nem sóhajtás volt, csak böfögés, ami most épp így sikerült. Én vagyok a hülye, mint általában, hogy egyfolytában eszembe jutnak mindenféle dolgok.

Ez nem NER-kompatibilis létforma, a szomszéd Józsié, az igen. Olykor érzem rajta az elképesztő erőlködést, hogy szavakba öntse, ami a fejében van. Nem szokott sikerrel járni, félmondatok, szógyökök jönnek elő belőle, hogy az ember megsajnálja. Viszont azt, hogy Viktor, nagyon pöckösen képes artikulálni, hogy közben csillog a szeme. Nos, az ilyeneknek, akik a törzsgárdát alkotják, értelmetlen az a szókapcsolat, hogy szerteszét gyöngeség, mert nem fogják fel. Így azt hihetjük, miniszterügynök úr – illetve a slapaja – hibázott, vagy pedig megszállta az öregek szentimentalizmusa. Ez volna a szerencsésebb a szempontunkból, azt hiszem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum