Azért ment Orbán miniszterügynök elvtárs a messzi Lengyelországba, hogy megtalálja az anyukáját, akárha kiskacsa, másrészt, hogy költői vénája szárba szökkenjen. Mert midőn az ottani hasonszőrűekkel fotózkodott, kinyílt, mint a bazsarózsa, és az írta használati útmutatásul a képhöz, hogy „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség”. Én ettől meghatódtam. Ez már líra, ez a szerteszét szó ez egy gyöngyszem, mert írhatta volna azt is, szanaszét, s hogy nem ezt írta, kitetszik, most nem a nép egyszerű gyermekéhez akart szólni jelszóilag, hanem megmutatta ennen kamaszkori báját.
Azt a kort, amikor pitypangot tépdel az ember, és számolgat, hogy szeret, nem szeret, szívből igazán. Hogyha a jódógos, jómunkásemberek felé óhajtott volna üzenetet közvetíteni, akkor azt írja, „szanaszét”. Ezt a jómukásember érti, ezt szokta neki mondani az asszonya, hogy már megint szanaszét hagytad a büdös zoknidat, hogy fordulnál föl, te alkoholista állat. Ilyet ismer a jómunkásember, ilyennel naponta találkozik, míg pedig ettől a szerteszéttől elkezd lebegni, szemei fönnakadnak, és megszállja őtet a szentlélek. Ha nem lenne istengyalázás, azt mondanám, ennek a szerteszét gyöngeség kapcsolatnak Cseh Tamás íze van.
Így tehát nem mondom. Pedig most jöttem rá, ugyanaz a ritmus, hangulat és lejtés, mint a „Keresztben jégeső”, s ebből fakadhatott, hogy ellágyultam, fölkaptam a fejem, hogy mi történt miniszterügynök elvtárssal, de nem történt vele semmi se. Amikor Cseh Tamás a létezés kilátástalan gyönyörűségéről énekelt, akkor miniszterügynök elvtárs szuszogva vett részt a KISZ munkájában, futballista-karrierről ábrándozott, hogy a Népstadion az ő nevét skandálja, miután egyedül legyőzte a brazilokat. Parasztgyerekeknek ilyen álmai vannak, meg valami homályos érzés, hogy valamiben nagy lesz, még nem tudja miben, de valamiben biztosan és minden áron.
Ezt szenvedjük most. Mert a szerteszét gyöngeség harmatos báját rögtön szét is dönti, lerombolja mintegy ez az „együtt erő vagyunk”, ezzel összekeveri a katonadalt a virágénekkel, egyből megbicsaklik a harmónia, és valami göcsörtös erőlködés lesz belőle. Persze tudjuk, hogy nem miniszterügynök elvtárs írogatja a szelfijei szövegét, ilyenre neki ideje nincs, miközben a világ súlya nyomja a vállát. Jól fizetett slapaj alkotja a lehengerlő szövegeket, futja rá, Rogán most szerződött újabb tizenkét milliárdért kék plakátokra, egy szelfi-szövegíró ehhez képest semmi. Mellékdal.
Az ember mégis fölkapja a fejét, ha a gyengéd szépség nyomai bukkannak fel miniszterügynök elvtárs aurájában, de aztán legyint, és elképzeli ahogy szerteszét van, de ez nem megy. Szanaszét, akárha büdös zokni, az igen, az illik hozzá, a szaga is hasonlatos, az állaga is abban a stádiumban, amikor még nem kopog a megszáradt izzadságtól, hanem lágyan gőzölög, mint valami tehénlepény. Ez igen, ez passzol hozzá, de már túlragozom, nem ér meg a manus ennyit egyáltalán. Ez nem sóhajtás volt, csak böfögés, ami most épp így sikerült. Én vagyok a hülye, mint általában, hogy egyfolytában eszembe jutnak mindenféle dolgok.
Ez nem NER-kompatibilis létforma, a szomszéd Józsié, az igen. Olykor érzem rajta az elképesztő erőlködést, hogy szavakba öntse, ami a fejében van. Nem szokott sikerrel járni, félmondatok, szógyökök jönnek elő belőle, hogy az ember megsajnálja. Viszont azt, hogy Viktor, nagyon pöckösen képes artikulálni, hogy közben csillog a szeme. Nos, az ilyeneknek, akik a törzsgárdát alkotják, értelmetlen az a szókapcsolat, hogy szerteszét gyöngeség, mert nem fogják fel. Így azt hihetjük, miniszterügynök úr – illetve a slapaja – hibázott, vagy pedig megszállta az öregek szentimentalizmusa. Ez volna a szerencsésebb a szempontunkból, azt hiszem.
Vélemény, hozzászólás?