A hús lázadása

Azt mondja nekünk Gulyás miniszter az ATV-nek adott interjújában, hogy a fájdalmait megőrzi magának. Ebben két érdekes dolog akad: egyrészt, hogy vannak neki, a másik pedig, hogy miért szégyelli, ha vannak. Viszont ebből kirajzolódik egy erkölcsi és eszmei karakter, ami semmi jót nem ígér a jövőre nézvést. Ugyanis, míg Terentius, a vad és barbár római még azt mondta, „Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi”, ma, Magyarországon pedig minden idegen egy szépreményű ifjúban, ami az emberre utalhatna. Ebből fakadóan pedig, ha még nem is robot egészen, de jó úton van az embertelenség felé, ha már nincs is ott egészen.

Engem Gulyás miniszter érzelmi és erkölcsi nyomora amúgy egyáltalán nem érdekel, mondhatni, semmi konvención alapuló aspektusom nincsen feléje, mert mint egy típus jelenik meg előttem. Vizsgálandó jelenség. Ha tetszenek emlékezni az esztétikában az egyes és általános viszonyára, hogy Fejes Pék Máriája például egy asszonyi minta archetípusa, s ugyanígy Orbán Viktor is már nem önmaga, hanem egy diktátor testesül meg benne, ekképp inkább egy dohos történelemkönyv. S így, amikor ránézünk, akkor belőle is eltűnik minden hús-vér valóság, és egy tankönyvi fejezetet mutat a diktátorok természetrajzából, egyesítve a karakter jegyeit, amelyek Hitlertől Ceausescuig terjednek.

Természetesen van benne Mussoliniből is, Rákosiból is, hogy a végeredmény olyan massza lesz, ami az összes gonosz legelvetemültebb vonásait hordozza egyben, mintha tudatosan gyúrná ilyenné magát. Ha meg nem, akkor a biológia, a történelem és a csillagok sajátos állása együttesen okozza azt a molekulahalmazt, amit látunk és szenvedünk. Mégsem ő az érdekes ma, hanem a kicsi huszárja, ez a Gulyás miniszter, és benne is az a típus, amit összefoglaló néven fideszistának nevezhetünk, s amelyből hiányoznak az emberi jegyek, mert olyanok, mint egy rosszul programozott robothadsereg. Az a közeg, amelyben ezek lubickolnak Orwellé (1984) vagy Huxley-é (Szép, új világ).

Ezt érezzük, amikor arról beszélünk, hogy a hatalom elő akarja írni, mikor, hogyan szaporodjunk, mit olvassunk, mit nézzünk és mit gondoljunk, oktatási rendszere, kultúr-, és sajtópolitikája pedig arra irányul, hogy a társadalom minden egyes tagját a hadsereg részévé tegye, és ő szabja meg azt is, ebben kinek hol a helye. Voltaképp sok újat ezzel nem mondtam, csak Gulyás miniszter megnyilvánulása juttatta eszembe, hogy meg kellene vizsgálni, hol tartunk az embertelenség felé vezető nem is olyan hosszú úton. Kitetszik, hogy tempósan haladunk a cél felé, mindjárt ott leszünk, ha el nem csesszük, de a jelek szerint olyan veszélyek nem lesnek ránk, hogy ez előforduljon.

A sok szempontból kulcsfilmnek tekinthető Brian életében sem véletlenül mondja a főhős az őt birkaként követő bamba tömegnek, hogy ők mindannyian személyiségek. Mert a szellemi és erkölcsi identitás megőrzése az egyetlen módja annak, hogy az elgépiesítő hatalom szorításából szabadulni lehessen, ha úgy tetszik, a hús lázadása ez a gépek-, hogy filmesítsem, John Connor szabadságharca Schwarzenegger ellen. Egyébként a robot fideszista ellen nincs orvosság, s a valóság ennyiben reménytelenebb a filmnél, hiszen sem szép szóval, sem érvekkel hatni ezekre nem lehet.

Erre bizonyítékok a trollok, vagy akármely lakó az utcából, esetleg bármely rokon, akik állva pisálva bőgik Orbán szent nevét, és kezet csókolnak neki. Gulyás miniszter, amikor azt mondja, a fájdalmait megőrzi magának, akkor követi el az ősbűnt, hiszen olyan képet ad a birkáknak, mint a jövőbe ujjal mutató rezzenéstelen Lenin szobor másik kezében a sapkájával. Benne vagyunk már a szingularitásban, amelyben a szoftvert rég megírták, sőt, a gépek életre keltek erkölcsi és érzelmi gátak nélkül. Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra – mondják, s elveszik.

Igény volna még a fogalmazás befejezésére, hogy meglegyen az Edit néni által óhajtott hármas egység, ilyet azonban csak az ötödik osztályban lehet előírni, mert az élet nem habostorta, amit pedig Virág elvtárstól tudunk. Nincsen tehát feloldozó katarzis, sem boldog vég, sem reménytelen. Momentán egy állapot van, amelyet a Godot-ra várással lehetne érzékletesen leírni, és máris és újra megérkeztünk az abszurdhoz, mint már oly régóta mindig. Sartre Roquentinje Az undorban a zenéhez menekül a lila nadrágtartó okozta rosszullét elől, és ez a recept nem is rossz. Innen már el lehet indulni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum