A lélek súlya

Hetven millió forint. Ennyibe került, hogy egy ember se legyen az utcán, amikor Erdogan Orbánnál járt, és ez csak a rendőrségi számla. A járulékos veszteségekről nincs kimutatás, a lélek dolgairól meg ne is beszéljünk. Ki törődik azzal, illetve ki és hogyan törődik? Sőt, azt sem tudjuk, van-e egyáltalán ez a bozontos, vagy csak elektromos kapcsolatok az idegpályákban, esetleg tényleg mérhető és pár gramm súlya van. Aztán, hogy hol lakik, a szívben vagy a fejben, s akinek nincs, az gép-e, ezek egyáltalán nem ismert dolgok.

Akire hetven milliót kell költeni, hogy embertársaitól hermetikusan elzárják, s aki ennyit hajlandó is áldozni rá, nos, az híján van a léleknek. Csak azt a Rubicont nem lehet meglelni, azt a pontot megtalálni, amikor az emberből gép lesz, demokratából despota, vagy, ha soha nem is volt demokrata, akkor ember volt-e egyáltalán valaha, s pláne mi lesz a jövőben. Ezt sem lehet tudni, pedig ezek alapvető kérdések, és mégis, egyáltalán nem lényegesek. Mert gondolkodni máma fölösleges, érezni kell, vigyázzba vágni magunkat, ha szól a Nélküled. Ez elgondolkodtató, és a hit történetében totemizmusnak nevezik.

Ennek fétise az erdélyi medve, ami nem játék. Direkt sarkítom ki a hülyeséget, bár túl nagy szükség nincs rá, magától is öblös, de ezek közös dolgok. Erdogan – akit hetven millióért zártak el az emberektől – mostanában azokat sitteli le, akiknek nem tetszik, hogy öli a kurdokat. Minálunk azokat jelentik föl uszításért, akik nem állnak föl a Nélküledre, illetve még ki is plakátolják őket, hogy idegenszívű zsidók. Sheldonnak az volt a mániája, hogy a Lakótársi Szerződés nem érintheti a földet, itt meg állva kéne pisálni, ha megszólal ez az ótvar giccs.

Ha Sheldonra azt mondtuk, hogy jól van, hülye szegény, akkor körülnézve országunkban vajon milyen megállapításokra lehetne és kellene jutnunk? Ahogyan szaporodnak a kijelölt tisztelni való dolgok, úgy lesz egyre személytelenebb a világ. Mi közöm nekem a Nélküledhez, a nemzeti emlékezés gödréhez, meg az ilyen kijelölt totemekhez, semmi sem. Parancsra nem lehet szeretni, erről összetört szívek tudnának sokat mesélni, és mégis, akik hetven millióért elkülönülnek, elvárják, hogy rajongjanak értük, mert valami ösztön maradt bennük, hogy jó kölyökkutyának lenni.

S ugyanakkor, amikor nem sajnálják a pénzt, hogy a biztonságra hivatkozva légüres teret hozzanak létre maguk körül, arra még szívesebben költenek, hogy klakőrökkel tapsoltassák magukat, mert az jó. Például lengyeleket hozatnak március 15-én, kiválogatják, ki érhet a közelükbe, lehetőleg olyan, aki kezet csókol nekik, de ez már a diktátorok lélektanához tartozik, mert eszerint van nekik ilyenjük, ha beteg is. És ugyanakkor válik gépiessé és személytelenné az elnyomás, paragrafusok és törvények írják elő a szeretetet, esetleg büntetik a hűtlenséget, ami abszurd.

Nem mindenki alkalmas hülyének azonban. Emlékszem Göncz Árpádra, amikor friss köztársasági elnökként bejött a terembe az őt váró újságírókhoz, és odahagyva a testőreit, csillogó szemekkel, “szevasztok” kiáltással perdült a szoba közepére. Vagy emlékszem Kuncze Gáborra, amikor belügyminiszterként először találkoztam vele, és furán nézett. Mondom, mi baja, erre nekem szögezte az állító kérdést: kosárlabda?! Mondom neki, igen. Erre ő: én Csepel Autó, és te? Tudtam, hogy valahonnan ismerlek. – Így kezdődött a demokrácia Magyarországon, amikor még köztársaság volt.

Ilyenkor, amikor ezeken gondolkozom, eszembe jut Faludy György is, aki ’45 után lázasan járta a vidéket, előadásokat tartott és beszélgetett szénaboglyák tövében. Aztán elvitte őt is az ÁVH. Mert ez az ország mindig mindent elcsesz, ahogyan most is. Egyébként Donáth Anna EP-képviselő jóvoltából tudjuk, hogy hetven millióba került az Erdogan-cirkusz lezárásos része. De, mint föntebb látszott, pénzben nem mérhető a kár. Mert el tudják képzelni Ádert csillogó szemmel, szevaszozni, vagy Pintért mondjuk velem, hogy kosárlabdáról diskurál? Ugyehogy nem. És ez a baj. Nem nekem, az oszágnak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
3 hozzászólás “A lélek súlya
  1. Yeti szerint:

    Rezedákokat sem tudom elképzelni pintéráderezni.
    De ez nekem nem baj.
    Nem az én grófi szérűm ez már régóta.
    Himnuszpótlék lényegtelen, ahogyan már az eredeti is csak valami kifakult emlékezetmorzsám maradt.

  2. Jane Doe szerint:

    Emlékszik még valaki az alaptörvény asztalára?-amit tisztelni, s előtte tisztelegni kellett? Anno én naiv és ártatlan rácsodálkozással komolyan gondoltam, hogy ez csak valami vicc…
    Azóta nem gondolok…, sem komolyan, sem…

  3. miki1950 szerint:

    Panem et circenses. Nem csak a római,de a mai uralkodóknak is szükségük van eme józan felismerésre és alkalmazására – mert a hatalom megtartása diktatúrákban enélkül nem megy.
    A hatalomnak szüksége van
    hangulatjelentésekre a hangulat befolyásolása céljából. A Népstadion közönsége szolgáltatta ezt a jelentést, mint az a későbbi történésekből kiderült és az egyáltalán nem áll messze a hatalom szándékától.
    Mert mi lenne, ha ráülne az ország népére a “csend “?
    A “házmesterek ” ma már nem jelentenek.
    A “hangulatjelentések” információtartalma ma nagyságrenddel többet jelent és többet ér mint egy falat kenyér a rómaiaknak.
    A fél város lezárása szóra sem érdemes, mivel csak orbán nem létező nagyságát volt hivatott prezentálni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!