Mi urunk, a pénz

“Nekünk Magyarország az első.” – Ilyen csatakiáltással éli az életét és kábítja a jómunkásembereket a Fidesz, és látjuk is, amint éjt nappallá téve, magukat nem kímélve, önzetlenül – a’la Borkai -, ellenszolgáltatás nélkül tevékenykednek szeretett hazánkért, amely ettől a buzgalomtól virágzik, mint a mezőn a pipacs. “Nekem Pogányszentpéter az első.” – minden bizonnyal ezzel hódította el a szavazók szívét a Fidesz által támogatott Flinger Tamás, aki csurig volt tenni akarással, tele volt víziókkal a kobakja, miként varázsol paradicsomot a somogyi faluból Mária országában. Így lett polgármester itt, Pogányszentpéteren Flinger Tamás, aztán jöttek a bajok.

Még alig zajlott le a választás, még meleg volt a tojáshéj a valagán mindenkinek, aki komoly, felelősséggel bíró ember lett a faluban, már épp készültek elemelkedni az anyaföldtől, hogy akár az angyalok, suhogva jobbítsák a falut, amikor közbeszólt az a kurva pénz. Ez a legjobb házasságokat is megrontja, hát még mennyire egy politikai frigyet, vagy egyszerűen csak magát a szimpla életet. Flinger Tamás, mint felkent polgármester arra kérte négy képviselőtársát, hogy a falu érdekében ingyen képviselősködjenek, és ők ebbe bele is mentek. Ők viszont azt kérték, hogy akkor Flinger is szimpla buzgalomból legyen polgármester, magyarán ingyen, amit ő viszont nem vállalt.

Szíve, amely oly erősen dobogott a faluért, ingyen már nem akart dobogni érte, ezért lemondott, cserben hagyva annak a közel száz embernek az álmait, aki rá szavazva remélte eljönni a Kánaánt. Ott áll a falu a sorsba vetve polgármester nélkül, gazdátlanul és árván. Az apaságnak ára van, mert miközben a pogányszentpéteri képviselők arra kérték Flingert, hogy szívbéli jóságból buzgólkodjék szeretett falujukért, ő egészen pontosan százkilencvennyolcezer forint fizetséget, plusz úgy negyvenezret szeretett volna költségtérítésnek, a képviselők azonban nem szavazták ezt meg neki, pláne úgy, hogy másodállásban lett csak volna polgármester. A szíve tehát csak félig dobogott volna a faluért, pénz híján azonban egyáltalán nem ver neki.

Lemondott a magas hivatalról Flinger Tamás, bár a szíve szakadt bele. Mert gondoljuk csak meg, ahogyan rágta a körmét a választás éjszakáján, szeretik-e őt eléggé a jómunkásemberek, bíznak-e benne erősen, s amint kiderült, igen, ő táncra perdült, hogy szüret, lesz nercbunda anyukám, vagy inkább végre bepucoljuk a házat, vagy nem tudom, milyen helye lett volna a pénznek, aztán most meg semmise. Én most nem Flinger Tamáson élezem a nyelvemet, mert biztosan jóravaló ember, hanem a politikusság természetrajzán elmélkedek egy kicsit. hogy mért áll annak valaki, főleg ily számosan, mint ebben az országban, hogy ilyen rohadt sok hazafi él itt, vagy csak ennyien akarnak könnyen meggazdagodni.

Ezt döntse el mindenki maga, fedezze fel a választottjában a megfelelő érdemeket, hogy ez betömi a lukat a járdán, az meg ingyen viteti a seggemet a buszon, netán elég annyi, hogy valaki olyan fess ember. A választók értékítélete bizonytalan, míg ellenben a politikusoké stabil és betonbiztos. Az újkori magyar történelemben – értsd a rendszer megváltozása vagy meghasonlása után – két embert ismertem, akik nem kértek pénzt a szolgálataikért, ők pedig Gyurcsány és Bajnai. Mindenki más vagy szégyenkezve ugyan, vagy öntudatosan de zsebre tette azért, mert ami jár, az jár, sőt, volt olyan is, aki egyenesen ebből gazdagodott meg, és most nem akarnék ujjal mutogatni, tudjuk, amit tudunk azért.

Az vesse az első követ Flinger Tamásra tehát, aki nem ismeri Orbán Viktort. A pogányszentpéteri félrement polgármester egy grammal sem rosszabb mesterénél, megpróbálta, nem sikerült, félreállt. Tiszta víz került a pohárba, míg ellenben a nagy fazék meg zavaros. Miniszterügynök elvtárs vagyontalan ember, mint elmondásából tudjuk, élire rakja a forintot már három évtizede, hogy meglegyen a hétszázezres megtakarítása. S amilyen sok jót ő tett az országgal, azt a kevéske fizetséget igazán megérdemli, mert neki “Magyarország az első”. Ez ilyen szép kerek történet, Hitlernek is Németország volt a jegyese, neki sem volt semmije, csak a két eszelős szeme vérben úszva.

Ma éppen Dózsa László 1942- napja van, méltóságban, pátoszban és szóvirágokban fog fuldokolni az ország, férfias tekintetek, történelem viharai meg a kiskutya farka. A politikusok szerteiramlanak az országban, mutatják a cafatos utat a vérzivatarban, s mindeközben mindenki eltekint attól, hogy ezért busás fizetséget kapnak, amiért azt beszélnek, amit a munkáltatójuk óhajt. Ez egyébként az istenadta nép, csak ezt ebben az országban már rég elfeledte mindenki, ahogyan azt is, hogy a beosztottat ki is lehet rúgni, mielőtt a főnök fejére nő. Innen nézvést Flinger Tamás nem elrettentő példa, hanem az őszinteség szobra, aki azt mondta, csesszétek meg a kaszálótokat, és elment más jövedelem után nézni. A többi viszont még mindig itt van, és azt hazudja, hogy neki az ország az első. És többet máma nem is mondok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!