És lőn setétség

3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap. – (Mózes I. 1.)

Mindeközben Szijjártó Péter külügyes futsalos azt mondta biztatásul a véres kezű Erdogan diktátornak, hogy az ő kis szíriai kalandja a lemészárolt ártatlan emberekkel magyar nemzeti érdek. Úgy hozzávetőleg ebben az időben megtartották a Puskás Stadion világításpróbáját, amitől a környék sötétségbe borult (setétség), amit az Isten nevezett el így. Pedig hívhatta volna gumicukornak is, csak akkor még nem volt Haribo, ez is az imperialisták támadása nemzeti kisdedeink fogazata ellen.

Kásler miniszter erősen keresztény ember némi sámánista beütéssel, így hát tudhatná, hogy az Isten (JHVH) vagy Manitu, esetleg Siva (etc.) – gusztus, korszak és születési hely szerint – szeret üzengetni a halandóknak. Ha nagyon tele van a töke velük, akkor sáskajárást celebrál, vérré változtatja az ásványvizet, dögvészt meg jégesőt küld, ilyenek. Szereti a szimbólumokat az Isten, olyannyira, hogy egy bazi nagy szimbólum maga is, de ennek most ne álljunk neki. Kásler miniszterre azonban ma már senki nem hallgat, még az orvosok sem mosnak kezet, így ő az ősmagyarokba merült bele, a csodaszarvas valagában keresi az Urat.

És ennek ellenére vagy éppen ezért, ahogy láttuk, Isten – vagy a fizika törvényei – tehát setétbe borították a Puskás stadion környezetét, ami azt mutatja, hogy ezt is elbaszták, vagy tényleg haragos a mindenható, esetleg a kettő együtt. Pedig, ha belegondolunk, ez a mi köpcösünk élete fő műve. A nagy piramis, ami őrzi a nevét és emlékét, amikor az összes zsírját fölfalták már a férgek, szétfeslett a teste és csak a halvány emléke él, ha nem lesz addig sivatag az egész nyüves bolygó, és nem lesz olyan sem, aki emlékezne arra, hogyan sercent a szotyolahéj a foga alatt valaha.

Ősi nevén Hufu, nekünk csak Kheopsz – mert görög-római a kultúránk – sem sajnált időt, pénzt, vért és verítéket, hogy elkészüljön úgy ötezer évvel ezelőtt az ő nagy piramisa, és még ma is mindenki azt bámulja. Az a kétszáz (háromszáz, ki tudja ebben a kuplerájban) milliárd, amibe a Puskás került, nem elég ilyen hosszú életre, a jelek szerint még arra sem, hogy momentán hiba nélkül működjön. Hiába, bonyolultabb, mint egy térkő, vagy az emlékezés nemzeti gödre.

Ha nem is Isten, de a technika alkotott nekünk egy szimbólumot, üzenetet küldött az áram, hogy mi a fontos a nyüves Magyarországon, gyucsányiul: kurva. A Puskás a fontos, a környezete az le van szarva, akár meg is rohadhat nyomorúságában. Ahogyan Győrben is a Fidesz – s így áttételesen és természetszerűleg a kedves vezető – érdeke volt az elsődleges, a proletároké meg egyáltalán nem, szóba sem került. Másutt is így van ez, csak nem ennyire látványos, nem ennyire pőre-csupaszon pofátlan.

Orbán Viktor Mihály egy elfuserált, félrement manus, és ezt ő is tudja. Élete értelme, egyetlen célja, amit az apja belevert, hogy magasba emelhesse a világkupát. Tari János írta meg ezt a hamis álmot a “Pettyes labda a világkupában” című regényében, amiben Bokányi Feri, a pattanásos kamasz eljut a világhírig, és egy egész stadion tombol neki a világraszóló győzelem után. Szép álmok az ilyenek, csak aztán az ember fölnő. Csajok után koslat, olvas, iszik, aztán elfelejti a kamaszregényeket.

Viszont, ha benne ragad, akkor ilyen defektes alak lesz, mint ez az Orbán. Focistának tehetségtelen volt, embernek is az. Világhíres akar lenni, mint a Bokányi Feri, de nincsen neki pöttyös labdája, pedig, ha nem első, akkor beledöglik. Most is, amit összedelirált a Türk Tanácsban, attól az embernek ég a képén a bőr, hogy egy nyelvet beszél vele. Úgy jelent meg ott, mint Európa ura, Azerbajdzsánnak partnerséget, a tömeggyilkos Erdogannak együttműködési tárgyalásokat ígért, meg szórta kölcsön formájában a magyar adófizetők pénzét.

Tavasszal még Európában mondta, hogy vezér lesz, aztán Salvini meg Strache megbukott, mert normálisabb országban kekeckedtek, mint ez a miénk. Omló álom maradt az európai uralom, de azért a sztyeppékig szaladt, hogy a nimbuszból valamit megőrizzen a messziről jött fehér ember, akinek otthon szakadozik a gúnyája, ezek között meg a hatalmas sápadtarcú. Remélhetőleg tüzes vizet nem vitt magával vagy üveggolyókat, hogy elkápráztassa a nomád lovasokat. Ennél messzebb és ennél lejjebb már nem nagyon lehet menni.

Roman Arkagyjevics Abramovics is focibuzi. Ő a leggazdagabb orosz, megvette a Chelsea FC-t, ott bambul minden meccsen, habár nem szotyizik. Neki is vannak politikai ambíciói, de beéri a csukcsföldi kormányzósággal majd parlamenti elnökséggel, a Kremlről nem is álmodozik. Ha ilyet tenne, ha megfordulna a fejében, nem biztos, hogy élne, viszont ott a messzi vidéken azt csinál, amit csak akar. Mindenkinek le vannak osztva a szerepek, Orbán Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Törökország hülyéi előtt villog, mint európai.

Itthon meg előadja, milyen királynak tartják másutt. Nagyon beteg szegény, ha érdemel egyáltalán szánalmat, de ezt a jogát már régen eljátszotta, azt hiszem. A fizika, az áram, az ELMÜ vagy egyenesen az Isten üzent neki a stadionja világítása kapcsán, hogy ez így tovább nem megy. Viszont annak is ki kellene derülnie végre, hogy kies hazánk Csukcsföld-e vagy Európa. Focibuzik játszótere vagy valami más, krumpliba ájult ugar, netán haza. Mert, mint Károli nyelvén emlékezhetünk: “És látá Isten, hogy jó a világosság.” – Ennyi csak az egész csupán, de nem épp semmi mégsem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!