Ne feledjétek Alamót

Mexikóban, közelebbről Santa Rita Invernaderoban nem szaroztak a polgárok, bementek a hivatalba, kicibálták a polgármestert, autó mögé kötötték és meghuzigálták a flaszteron, mert nem újíttatta fel az utakat. Ez a település a Yucatan csúcsán, a guatemalai határ mellett, az őserdő közepén van, nagyjából nyolcszázan lakják, és igazi keresztény falu vagy városka. Az nem tudható, hogy a keresztény szabadsággal hogyan állnak, a polgármester vonszolásából következtetve sehogyan sem.

Viszont bennük van az ősök vére és génjei még abból az időből, amikor nem érkeztek meg a spanyolok, és pláne a Habsburg Ferdinánd Miksa a nyakukra császárnak, de aztán Isten nevében kivégezték őt is, máma meg polgármestereket huzgálnak a porban. Ha ló nincs, furgon is jó felkiáltással elevenítették fel az ősi játékot és vadságot, mert emlékezhetünk, hülye vadnyugati filmekben is a sombrerós, hiányos, fogazatú és mindig koszos képű alakok csináltak ilyeneket, miközben lődöztek a levegőbe, meg hujjogattak.

Vannak ilyen hamis klisék, amiből az európai irodisták azt a téves következtetést vonják le, hogy ezek vademberek, pedig csak olyan keserves a sorsuk, mint nekünk. Megvolt a saját 48-as szabadságharcuk, sőt, Trianonjuk is volt, mégsem ásnak nemzeti emlékező gödröket Mexikóváros közepébe, és nem küldenek milliárdokat Texasba. Pedig orbáni filozófiával tehetnék. Az van ugyanis kedveseim, hogy a múlt században azért tört ki az elhúzódó mexikói-amerikai háború, mert az addig Mexikóhoz tartozó Texas az Egyesült Államokhoz csatlakozott.

Két évig ment az öldöklés emiatt, aminek az lett a vége, hogy Mexikó nem csak Texast, hanem a szemszögükből Kalifornia északi, usákos nézőpontból déli részét, és a mai Új-Mexikó nevű amerikai állam területét is elvesztette, meg még Nevadáét és Utahét is. Úgy nagyjából másfél millió négyzetkilométert, ami azért már döfi, de ami a különös a sorsban és a történetben, hogy azóta nem a saját Világosukat – Mexikóváros eleste – siratják, hanem Alamóra emlékeznek szívesen, míg a jenkik meg elborzadva teszik ugyanezt.

Ne feledjétek Alamót. Ezt a mondatot az is ismerheti, aki Bud Spencer filmeket néz, esetleg Agymenőket, amiből kitetszik, hogy beleivódott a kollektív tudatba, mint a hősies cselekedet, másrészről a gyalázatos vereség, és mindkét oldalról az értelmetlen öldöklés szimbóluma. Antonio López de Santa Anna tábornok ugyanis az Alamo épületegyüttesben rekedt minden jenkit lemészárolt egészen elképesztő kegyetlenséggel és vadsággal, ahogyan most Santa Rita Inverdaro lakosai a polgármestert kötözték a furgon mögé (bírom ezeket a spanyol neveket).

Két nap múlva meg polgármestereket és helyi kis tótumfaktumokat választ Magyarország népe, ráadásul ilyen borkais ügyekkel terhesen. Már csak habitus,, morális és józan észt vizslató szempontból sem mindegy, milyen eredménnyel, amúgy meg dehogynem. Ilyen mexikói szemüvegen keresztül nézve ez a Borkai már hetedhét határon is túl lenne, mert nem furgon mögé kötötték volna Antonio López de Santa Anna tábornok kései leszármazottai, hanem inkább villanyoszlopra, míg minálunk meg az a vélekedés, hogy így is jó.

Kicsi is, korrupt is, hazug is, de a miénk. Gusztus dolga, mint ahogyan az is, hogy a polgárok hogyan fejezik ki elégedetlenségüket a regnáló hatalommal szemben. Nálunk azt mondjuk a zsarnoknak, hogy lárifári, miniszterelnök úr, míg másutt szétrúgják a valagát. És ez az egész csak azért jutott az eszembe, mert úgy tűnik, búvalbélelt fajtánk alkalmatlan az életre. Mi székely himnuszt éneklünk, a mexikói Alamóra emlékszik. Egyik sem jobb a másiknál, csak más a hangulata, míg ez mereng az elveszett boldogságon, a másik azt mondja, legalább megpróbáltam.

A végén mindkettő megdöglik, de azért mégis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum