Fair play

Meghalt Mohács fideszes polgármesetere, egy borospincében találták holtan. Szomorú dolog. Abadonna rosszkor vette le a szemüvegét, más szemszögből a Teremtő Isten alkalmatlan időben szólította magához, tekintet nélkül a magyar választásokra, és legfőképpen a Fideszre. Kiderült, van hatalmasabb dolog a világon a totyakos fiatal demokratáknál, ami vérlázító felismerés, de egyben megnyugtató is. Rosszkor halt meg Szekó József, akit a pártja újólag elindított a polgármesteri címért.

Úgy halt meg, hogy törvény szerint már nincs kit a megüresedett helyére állítani, ott maradt hát a ringben Csorbai Ferenc az ellenzéki sarokban azzal a különösséggel, ha csak egy ember is rá szavaz, nyer. Más nem játszik ugyanis, a törvény betűje szerint pedig ilyen extrém esetben ez a forgatókönyv. Szar ügy fideszi szempontból. Hogyan is nyugodnának bele azonban a fideszfiúk abba, hogy az élet – illetve a halál – megtréfálta őket, és a saját maguk által alkotott törvény rájuk üt vissza.

Nem voltak elég alaposak, kiskapu maradt arra, hogy más is nyerjen, mint ők, mert semmi sem tökéletes. Felteszem, ha volna rá idejük – ami hála Istennek nincs -, megszületne a lex Mohács, aminek az lenne a veleje, hogy a választáson akkor is a Fidesz győz, ha el sem indul. Itt még nem tartunk, de hamarosan tarthatunk, addig is azonban a fiúk visítanak. A nép mögé bújnak szokás szerint, hogy több ezer mohácsi ember kereste meg őket kétségbe esve, s ugyanazzal.

„Elfogadhatatlannak tartják a kialakult helyzetet, amely szerint Csorba akár egyetlen szavazattal is polgármester lehet jelen körülmények között, vagyis ha az lesz, akkor pozícióját etikátlanul szerzi majd meg.
” Nyilván. A mohácsi választópolgárok biztosan a választási törvénnyel kelnek és fekszenek, a kisujjukban vannak a szabályok és paragrafusok, s amint a Fidesz jelöltje meghalt, egyből az ötlött az eszükbe pisálás közben, mi lesz most, mi történhetik.

És ott álltak tömött sorokban a helyi Fidesz iroda előtt, mintha cukrot osztanának, kifejezni aggodalmaikat, hogy mi lesz velük így, milyen keserve az életnek. Ja, nem. Megengedő vagyok azonban, és azt mondom, ennyi hazugság még belefér, veszett már több is Mohácsnál (bocs), de ehhez képest nem tudható, mit akarnak a fideszfiúk igazán. Mert aláírásokat gyűjtenek az „emberek akaratának kinyilvánítása és érvényesítése érdekében.” Ez csudálatos duma, mégsem sejthető, mit takar, hogy mit is óhajtanak.

Sem az emberek, sem a mögéjük búvó Fidesz. Felteszem, azt tartanák ideális állapotnak, ha az egyedül maradt ellenzéki jelölt szépszerével belátná, ha a Fidesz jelölt élne, úgyis ő győzne, így a sportszerűség jegyében visszalépne, hogy legyen meg a nép ismeretlen akarata. Vagy nem tudom, mi a szándék, a kísérő mondat viszont mindent elmond a fideszcsürhéről: „tiszta, fair keretek között, az emberi méltóságot és a becsület normáit is betartva választhassanak polgármestert”.

Mi van? – Kérdem a legmélyebb tiszteletlenséggel. Emberi méltóság? Becsület? Fair keretek? Valahogy úgy tűnik, a fiúk nincsenek tisztában a szavak jelentésével. A méltóság, az nem tudom, mit keres itt, egy választásnak nehezen van méltósága, egy embernek is bajosan, nekik meg pláne. Ezen túl becsület? Mondja ezt az a Fidesz – másra nem is utalva -, akinek egy tagja Egerből idáig hallatszóan jelentette ki, aki egy rossz szót is szól rájuk, az ellenség.

Akkor háború van, baszki, bár ezt elég régóta érezzük. Mindemellett van abban valami mókás, ha valaki megérte az elmúlt éveket, és egy szövegkörnyezetben hallja a Fidesz, becsület, méltóság, s nem utolsó sorban a fair szavakat, mintha ez egy futball meccs lenne, vagy pediglen futóverseny. Hát, nem az. Ezen kívül is, a fair play szép dolog, de arra kevesen emlékeznek, a jólelkű ember plecsnit kap, a győztes viszont pénzt, paripát fegyvert. A sportban is.

Hát még az életben. Így hát, sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem tudható, mit akar a Fidesz Mohácson az aláírásgyűjtéssel, hacsak nem cirkuszt. Azt leginkább, s ami az egészben a legröhejesebb, fairségről beszél, amikor az egyetlen fair megoldás az lenne, ha kijelentené, így jártunk, és belenyugodna abba, ez a hajó elment. Ilyenre azonban ezek képtelenek, és az “ellenségtől” várnak gesztusokat, hogy győzhessenek. Hát nem csodálatos ez az élet? Ja, nem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “Fair play
  1. Yeti szerint:

    Far play van, ja az pécsi …

    • Yeti szerint:

      Vagy győri.
      Az ördög ügyvédje se igazodik már el, ki kivel mikor.
      A szombathelyiekről már szépen csendben el is feledkeztek az aranyhal emlékezetű szavazók.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!