Négy éve halt meg Göncz Árpád, s ez alkalomból a világ, az ország, az emberek azon szelete és szeglete, akiben s ahol lakik még valami, pislákol még csöppnyi abból, amit konszenzusosan jónak neveznek, megemlékezik erről a veszteségről. Sokan lesznek, mert hirtelen eszembe jutott, amikor négy éve ezen a napon megírtam a megemlékező-búcsúztatót, milyen elemi erejű volt az olvasói szeretet, ami nem az írás, hanem Göncz Árpád irányába megnyilvánult.
Bár nem mérce, de mégiscsak mutat valamit, hogy a Facebook különös világában több mint ötezer lájkot kapott az a szösszenet, ennyit előtte-utána soha egy firkálmányom sem. Ez mutatta a gyász és megrendültség mértékét és mélységét, ami mára is megmaradt. Göncz Árpád az egykor volt boldog békeidők szimbóluma lett, amikor létezett még a tisztesség és a becsület valahol, ha nem is könnyen. Bár akkor is fütyültek Csurka pribékjei, amit viszont még elnyomott a közfelháborodás.
Ma ilyen már nincs. Iderakom az akkori írást, és nem restségből vagy burkolt szándékkal, hogy megint agyonlájkolják az olvasók, hanem miheztartás végett, hogy mi is volt négy évvel ezelőtt, meg emlékezni, végül pedig továbbgondolási alapként, hogy lássuk, hová is jutottunk. „Jóvan aptya!” – Gyászbeszéd Göncz Árpád sírjánál – ez volt az írás címe, és akkor most olvassuk el újra s megint megnyugvásnak, míg odakint üvöltenek a farkasok. Íme:
„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó. – (Göncz Árpád parlamenti felszólalása, 1990. augusztus 3.)
Apai nagyanyám egyszerű parasztasszony volt, akinek életében nem adatott meg, hogy valaki szolgálja őt, mindig ő szolgált. A földeken, a gyerekeinek és az urának, akit ma férjnek hívnak. Ő is, mint sorsosai, megadóan tűrték azt, amit a Teremtő és a történelem mért reájuk. Nem volt egyszerű az élete, megélt két háborút, forradalmat, az ura rigolyáit, amely miatt emelkedett hangon pörölt a nagyapámmal, aki pedig ezt nem megadóan, hanem igen bölcsen tűrte.
Utóbb derült csak ki, hogy nem bölcsesség volt ez, hanem a szeretet türelme, amely segedelmével ha kínnal is, de fölneveltek hat gyereket, köztük az apámat, aki követte őket már nagyon rég. Így nekik köszönhetem azt is, hogy tapasztalhattam, miként kell millió éves házason civakodni az üvöltésig, hogy aztán másnap rózsaszínű élet induljon el megint, akárha mi sem történt volna. Titkuk, ha volt valami, a kezükben rejlett, ahogyan egymásra hasonlóan vált göcsörtössé.
Aztán egy nap meghalt a papa. Nem hagyott már árvákat, csak embernyi utódokat, dédeket, ilyeneket, ám mindenki arra számított, hogy a kőkemény parasztasszony végül összeomlik. De senkinek nem tette meg ezt a szívességet. A temetésen fekete ruhában, fekete kendőben odalépett a koporsóhoz. Simogatta, paskolgatta sokáig, és egyszer csak megszólalt: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És helyet foglalt a szertartáshoz. Akkor gyerek voltam, így csak utóbb jöttem rá, hogy ennél mélyebb gyász nincsen. Ebben benne volt az egész világ.
Göncz Árpádot nem csak Árpi Bácsinak, Göncz Papának is hívták, akikért, akiknek szolgált. Papa volt. Így hát innen a távolból fekete ruhában fedetlen fővel odalépek a koporsóhoz, simogatom, paskolgatom sokáig, és megszólalok: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És ennyi elég is.”
Ennyi történt velem négy éve, és a szomorúság fölidézése mellett az ötlik be leginkább, létezik-e ma olyan politikus, akiről így lehetne írni. Nem, nincs ilyen. Előtte az ember Antall halálakor hidegséget érzett, emberi-keresztényi módon elismerte, nem akart tán rosszat, de nem sikerült neki, legyen neki könnyű a föld. Horn a ketreccel a fején azt váltotta ki, hogy meghalt egy becsületes, tisztességes ember, kár érte. Göncz Árpád elvesztése pedig a nagyapját idézte fel a meglett embernek, ez tehát tragédia volt.
De mindhárom érzés vállalható, mert valamelyes veszteséget tételez. Ellenben, ha ma bármelyik ingyenélő, tolvaj, jellemtelen senkiházi meghalna, mit éreznénk nyomorúságunkban? Na végre, csakhogy elvitte az ördög. Ezt éreznénk, és szégyellnénk magunkat érte, de jogtalanul mert nem kell gyászolni, ha nincs mit gyászolni. És most, hogy hétre-hét és napra-nap halnak meg, mennek el azok ma is, akik megérdemlik a sóhajtást, végül már senki nem marad.
Nem lesz kiért könnyet ejteni, a gyászunk is elveszik. Pedig annál hidegebb már nem lehet a világ, mint mikor már sírni sem tudunk. És ez lesz.
Vélemény, hozzászólás?