Semjén pelenkája és más történetek

Úgy alakult az élet, hogy ma ismét Semjén elvtárssal kezdjük az elmélkedést, miután és aztán természetszerűleg egészen máshol érünk partot. Olybá tűnhetne, hogy én pikkelek a pátoszos gyilkosra, pedig dehogy. Csak nézegetem őtet, hallgatom a mérhetetlen bölcsességét neki, ahogy vinnyogva szeretne megfelelni a főnöke hóbortjainak, s ettől mindig beleszalad a kifent rohamkésbe. Nem lehet egyszerű a nyamvadt élete, ahogy huhogva köröz fölötte a rézfaszú bagoly, készen arra, hogy pokolra szálljon vele, mert aki Istent megcsalja, azt elviszi az Ördög.

De ez legyen Semjén gyilkos elvtárs saját bejáratú nyomora, én csak figyelem, ahogy most magyarkodik, szuszog és nekivicsorít a falnak. „Van olyan idő, amikor a fregolin száradó pelenka a nemzeti zászló jelentését is hordozza a magyar élni akarás szimbólumaként.” – Ilyet épeszű ember nem mond. Bár érteni vélem, hogy a költő jelképet akart alkotni, szimbólumot mintegy, amely egyként fejezi ki a nemzet, a haza, a születés, a család, a magyarság szentségét és Orbán valagát is, de ez a kísérlet nem sikerült valami jól, erős híja van benne az értelemnek.

Mondhatni, szarul sikerült, amit érthetünk szó szerint is, midőn a pelenkákat a fényes szellők lengetik és fújják, mint nemzeti lobogót. Ez a vég, azt hiszem, vagy a vég kezdete, és tényleg jobb lenne, ha Semjén elvtárs a puskáját olajozgatná csendben, farkasokkal táncolna, szarvasokkal repkedne, vagy akármi, csak fogná be végre, de erre vajmi kevés az esély. Másrészt meg, ha én Fidesz lennék meg pláne KDNP, és a szívem olyannyira nemzetien lobogna, mint amennyire hazudom, akkor tetemre hívnám Semjén elvtársat erősen.

Mégpedig, hogy ne szórakozzon Magyarország hivatalos állami jelképével, amit Alaptörvénybe foglaltunk – I. cikk (2) -, sőt, még hivatalos ünnepnapot is adtunk neki, március 16.-át – az Országgyűlés 44/2014. (XII. 17.) OGY határozata: „Az Országgyűlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, vagy e zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt…március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.”

Amit ezentúl a szaros pelenka emléknapjának is nevezhetünk bízvást, vagy tökön rúghatjuk Semjén elvtársat inkább, hogy ne szentségtelenítse meg az éteri jelképet. Az ilyesmi engemet hidegen hagy, mert csak bot és vászon, ám az ő fajtájuk szokott hörögve visítani, ha bármi vélt sérelem éri a szimbólumaikat. A kokárda értelme már rég erodálódott, most meg a zászló szarozódott össze, ahogyan a NER-ben minden elveszíti igazi jelentését párhuzamosan azzal, ahogy kúrják szét az egész országot és növekszik a hasuk.

Viszont arra magyarázatot kérhetnénk Semjén elvtárstól, hogy az emlegetett alapörvényi passzus – I. cikk (2.): „Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”, hogyan manifesztálódik egy pelenkában, annak mely tartalma hordozza az erőt, a hűséget és a reményt, hogy a húgy vagy szarfoltok előtt kell hasra esni, vagy neki ment el teljesen az esze.

Értem én a szuszogós megfelelni akarást, meg, hogy ennyire futja, de akkor az ember ne legyen miniszterelnök-helyettes, vagy ha az, akkor sunyítva hallgasson, mert kiderül, hogy nemcsak ő ostoba, hanem a rendszer is amelynek ilyen ember a második embere. A rendszerben viszont szotyog a keresztény, nemzeti magyariság, amely folyományaként jövőre a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson a Puskás Ferenc Stadionban nagy, nemzeti elsőáldozást óhajtanak rendezni, és ez az idea sem alávalóbb, mint a szaros pelenka nemzeti lobogóként.

Egybeér ebben kies hazánk két éltető eleme, a két államvallás, a futball és a kereszténység azzal a biztató toldással, hogy utoljára ilyet 1938-ban rendeztek, és máris helyben vagyunk. Más, Orbán által kedvelt diktatúrákban a stadionokat kivégzésre használják, most Kínában tankokat tárolnak bennük, bevetendő a lázongó hongkongiak ellen, nálunk elsőáldoznak, secko jedno, tort ül a gonoszság és az ostobaság. Elalélnak a stadionban, ahogy magukhoz veszik Isten testét, miközben a pelenkák csattognak a tavaszi szélben.

Ilyesmi örömökkel szórakoztatják az alattvalókat, hogy milyen jó nekik, miközben körülöttünk, Ausztriától kezdve Anglián át egészen a messzi USA újságjaiig minden azzal van tele, hogy a Semjén-félék, az Orbán csürhe, a Tiborcz falka meg a többi hogyan lopják szét az országot. Közben meg szaros pelenkákkal és stadionos elsőáldozással kábítják a népet, amely pedig mosolyogva hagyja magát. Meg is érdemli a sorsát. Aki meg akar halni, azt nem lehet visszarángatni az életbe, ahol ilyen Semjén nívójú emberek osztják az észt, az a hely menthetetlen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum