Petőfi és a rottyantós ember

Petőfit túlsztárolták a komcsik. Ezt a bölcsességet Németh Szilárdtól tudtuk meg, aki mindent is tud, ezt tehát miért ne. Arról ne beszéljünk, hogy a bácsit nem kellene emberek közé engedni, arról azonban igen, hogy megtanulhatná, maradjon a bográcsnál, hacsak nem az a cél már a létezésével is, hogy provokálja a normalitást, ezt azonban nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy sikerül neki, és még csak nem is erőlködik.

Most a márciusi ifjak kapcsán jutott eszébe Orbán Viktor Mihály hőstette, mégpedig az, hogy állva hugyozva és tapsolva örül annak az Ursula von der Leyen megválasztásának – sőt, saját érdemének tudja be -, akinek a világról való vélekedése, értékei és erkölcsei szöges ellentétben állnak az övével. Ennyit is megér neki, hogy a számonkérése ezzel ha el nem is marad, de elodázódott, és még egy kicsit tapicskolhat a légyszaros homokozójában.

Viszont mindettől márciusi ifjúnak azért nem kellene lennie, Németh Szilárd olvasatában viszont az lett, aki együttműködve száll szembe “a birodalmi érdekekkel”. Ha így folytatódik, itt is feltűnik majd Dózsa László (1948-), aki szembeszállt az orosz lovassággal, akiket aztán Orbán hazazavart. Mert a történelem olyan, amilyet csak akarnak, és mindezt fesztiválokon is vetítik már, hogy a beállt ifjúság tudatalattijába ivódjon, ki az egyedüli faszagyerek a világon. Csakis az Orbán.

Ilyenek a szándékok és igyekvések, s ennek kapcsán a múlt buherálásában eljutottunk 1848-ig is, amit újra kell értelmezni, mert: “A kommunista történetírásban Petőfin kívül a többi márciusi ifjúnak, mintegy harminc forradalmárnak még csak epizódszerep sem jutott, holott mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy 1848 a csodák éve legyen.” – Ezt mondja a pacalos a zsírfoltos szájával, mert sejtéseim szerint Petőfi túl balos lesz eztán, és ki is íródik az alaptantervből majd.

Érthető, a mi Sándorunk királyokat szeretett volna akasztatni, a jognak asztaláról ábrándozott, bőség kosaráról, szabadságról, népek tengeréről, a víz uralmáról, ilyenekről, legalább olyan hepciás manus volt, olyan túlmozgásos, mint a Gyurcsány. Meg nem is ősmagyar, Petrovics ugye, az is lehet, hogy sorosista világpolgár, jobb az ilyet elfelejteni, zavart kelt az erőben, ahogyan Ady is. Tele van a magyar irodalom nem NER kompatibilis alakokkal.

Németh Szilárd a többi márciusi ifjúról ábrándozik, igyekezve megtalálni soraikban a kedves vezetőt, az elfelejtett márciusi ifjak érdemeit keresi úgy, hogy előtte két nappal arról értekezett, hogy Schmitt “álamelnök” úrnak mi mindent köszönhet a haza, miközben ő “Tavaly birkafejet ettem, pincepörköltet főztem, idén báránycsipszet fogunk ropogtatni és fúziós pacallevest rottyantok.” Mi pedig beszarunk a gyönyörűségtől, de csak a rezsiharcos után.

Viszont ilyen alapállásból nem csoda, ha még ezekkel az ifjakkal is mellényúl a rottyantós ember. Ott van nekünk mindjárt Jókai is, mint márciusi ifjú, akit el sem nyomtak a komcsik és el se feledtek. Tele volt a tévé aranyemberekkel meg a kőszívű számolatlan fiaival, köztük majdnem Dózsa László (1948-), meg Schmitt Mária, mint markotányoslány, mert minden lehet, és mindennek az ellenkezője is. Még az is, hogy a rottyantós emberrel ellentétben gondolkodtak a kikeleti fiatalok, nem csak a kokárdát rázták, akárha rumbatököt.

Volt egy Életképek című lap, amibe a márciusi ifjú Jókai írt egy cikket “Észarisztokrácia” címen, s ebben nem átallott olyasmiről ábrándozni, hogy az országgyűlés alsó táblájához kerülőket kizárólag képességeik alapján kellene megválasztani, és a felső táblába kerülők között is a hozzáértésnek, a rátermettségnek és nem a származásnak kell lennie az elsődleges szempontnak. A márciusi ifjak magukat észarisztokráciának tartották, és semmi kétségük sem volt afelől, hogy mást, mint a nép érdekeit, nem is képviselhetnek.

A rottyantós ember itt bajba kerül, mert az elfeledett márciusi ifjak ilyetén szempontjait figyelembe véve máma üres lenne a nyüves parlamentünk, ő sem héderezne benne, sem a kedves vezető, sem a többi ingyenélő, bűnöző alak. Érhetik meglepetések az embert, ha összevissza beszél, a mi tragédiánk viszont az, hogy ezeket sajnos nem. Be nem áll a szájuk, rottyantanak, pofáznak, s közben zavartalanul gyalogolnak át az életünkön. Semminek nincs következménye, csak egyre szarabb minden. Ez van sajnos, meg a Tót Ottó.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “Petőfi és a rottyantós ember
  1. Yeti szerint:

    Már a második cím szerint ilyen olyan ember némely csutkány.
    Akkor én nyilván valami egyéb lehetek, mert a kettő egyszerre nem lehetséges.
    2010 óta ez mindennapos tapasztalatom.
    Mostanában az lenne a furcsa ha nem így lenne.
    Odébb kell élni, eredményesebb az akasztósdinál!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!