A félelem bére

Tegnap este megint csöngettek, hét óra körül talán. S ha az ember nem vár látogatót, akkor ki a kurva isten az már megint mormolással az ajkain, orrán a szemüveggel, bajuszán a szokásos kávéfoltokkal – hogy véletlenül se aludjon éjszaka, azért -, ámde szívében mégis bizalommal a kajla világ iránt, és az ajtónyitás pillanatára egy ma született bárány, valamint jól lakott óvodás álcáját öltve az arcára néz ki az utcára, hogy akkor most mi van.

Emlékezhetünk, pár héttel ezelőtt, vasárnap hajnali fél hétkor egy koldus tett látogatást az embernél pénzt kérve. S mivel akkor őt érthető reggeli morcosság miatt elutasította az ember, átfut rajta, hogy ezúttal nem lesz NER kompatibilis állampolgár. Nem hallgat sem sunyi plébánosok, sem a kedves vezető intésére, és ad, mert ezt követeli a megfontolás és a lélek iránymutatása is, így egy Buddha engedelmességével tárja föl az ajtót, de koldust nem talál az utca kövén.

A lenyugvó Nap ellenfényében egy pörsenéses kamaszféle, szőkés-vöröses kölökgólyát talál, kezében papírokkal, mintha gázóra-leolvasó lenne, de azoknak hülye táskájuk is van, ennek viszont csak mappája, és páni félelem a szemében. Igen – mondja az ember hunyorogva. Ez a köszöntés, a bájos Isten hozott, valamint a barlangját óvó medve morgása is egyben, hogy a rossz szándékú ember visítva rohanjon el, a jótét lelkek viszont azt érezzék, egy alomból vagyunk te meg én.

Ez a vöröske se nem inal, se bizalommal nem fordul az ember szívéhez, hanem gyorsan, hogy túl legyen rajta, elhadarja, hogy a Fidesznek gyűjt támogató aláírást. Látszik rajta, hogy ettől nagyon szarul érzi magát, és mondom, a kivégzésre elővezetett delikvens haláltól való ősi iszonyata van a szemében, mintha ettől a kérő mondattól ágyútűz zúdulna rá meg kartácseső, és ott pusztulna azonmód a flaszteron szétlőtt fejjel meg szívvel, és pláne kifordult belekkel.

Közel is áll hozzá. Viszont nem vagyunk mi állatok megfontolásokkal az ember – bár hirtelen méteres karma nő és tíz centis szemfogai – fémesen rekedt hanggal, szinte suttogva mégis csak annyit présel ki magából, menjen máshová, és nagy kegyesen az orra végire cseszi az ajtót. És most nem szégyelli el magát, mint amikor a koldussal tette ugyanezt, hanem elgondolkodik, mit lehetett volna frappánsabban csinálni, hogy értsen, legfőképpen pedig tanuljon is belőle a kölök.

Semmit sem lehetett volna másként. Erre jut aztán, mert eszébe ötlik az aláíráskoldus szeme, a szűkölés benne, ami azt mutatja, áldatlan tevékenysége során már kaphatott többet is, mint az orrára vágott ajtót. És még az emiatt, hogy mindettől aljanépnek érzi magát, az emiatt kialakult szégyen is ott ül rajta és benne, aztán mégis csinálja. Pedig lányokat kéne hajkurásznia a tavaszban, vagy akár fiúkat, ahogy a gusztusa kívánja, vagy netán matekpéldák megoldása fölött merengeni, verseket írni. Mert rengeteg csuda dolog van a világon.

Ehelyett szolgálja az Orbánt. Orrbefogva, megalázva, leköpve és pofán verve, de szolgálja. Pénzért nyilván, ilyképp nem sokban különbözik a koldustól, de míg az a nyomorában a szabadságot szimbolizálja, ez itten kurvának állt, és, ami sokkal rosszabb, nem a testét adja el, hanem a szívét, mert élni kell. Így, ilyen módon darálja le a rezsim a lelkeket, másokat elaljasít, a többséget pedig középkori sötétségbe taszítja. És ez ellen momentán orvosság nincsen.

Ha romantikus lelke lenne az embernek, akkor Petőfi Sanya “Farkasok dala” című visítására gondolna, amelyben arról ábrándozik, hogy át van lőve az oldala, része minden nyomor, ámde szabad mégis. Hülye ez a Sanya, gondolná az ember, vagy bár mégsem. Ő félfeudalizmusban élt, míg mi viszont itt, a NER-ben egészen abban. Ennyit haladt előre a világ majd’ kétszáz év alatt, és azt, hogy ide jutottunk, teljes szívünkből köszönjük meg egyetlenünknek.

Igazán és őszintén. Nekem mindegy volt a tegnapi csöngetés után, visszatértem a barlangomba, a rettegő szemű kölök azonban, zsebében a félelem bérével indult bele a világba, hogy eleméssze a lelkiismerete, majd, ha az már teljesen kiveszett belőle, őt falják fel, vagy ő faljon fel másokat. S amikor pár évtized múltán az infarktus szorításában lepereg előtte a nyamvadt élete, nem tudja megmondani, miért élt, és azt sem, hogy érdemes volt-e egyáltalán végigcsinálnia. Nem lennék a helyében. Sem most, sem akkor.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “A félelem bére
  1. Yeti szerint:

    Szabadon átlőhető az oldalad!
    Nyamvadt életűnek meg eszébe se fog jutni az élete értelmén, tartalmán elgondolkodni.
    A kurvának állt nénik se szégyenkeznek, legfeljebb elégedetlenek a nyereséggel.
    Helyükben én sem leszek, ha már eddig megálltam.
    Faroktusiban halni egészen megfelelne nekem.
    Gyorsan, kíméletesen, lehetőleg hétfőn délelőtt – minél kevesebb nyűggel járjak a maradóknak.
    No de ez sem kívánságműsor!

  2. Jane Doe szerint:

    Nos, lehet, hogy nem ugyanazt a mozit nézzük. Azt, hogy én mit látok rajtuk, nem írom le, mert tökéletes megfogalmazást adott a Kárpátia (“az egyik legismertebb és legnépszerűbb hazai nemzeti rockegyüttes” – nem az én méltatásom): “Egyszerűen senkik vagytok”.
    Ennek fényében aggódom én a lelkiismeretükért – ami ha van, egyáltalán.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!