Babgulyás a bérleményben

Bayer Zsolt érdemdús férfiú minden bizonnyal. Van neki – mint érdem – tagkönyve (ötös számú), plecsnije elalélós-lovagos, mocskos, nagy szája, meg mosdatlan, ótvaros nyelve. Mindeme érdemek miatt őt mindenképp megilleti a várban, a Várnegyedben, az Úri utcában (még a neve is, ugye) havi harminckétezerért egy bérlemény. Ha JózsiJenő lenne, tízszer ennyit fizetne, de nem fizet, mert ő ilyen érdemdús férfiú. Viszont a JózsiJenőknek ilyen bőséges érdemeik nincsenek, ők örüljenek, ha luk van a valagukon, sőt, annak is, ha és netán arra keverednek, akkor beleszagolhatnak a Várnegyed Úri utcájának levegőjébe, ilyenek. A JózsiJenőkkel csak a baj van mindig.

Sok és egyre több ilyen érdemdús férfiú van Neriában is, a Várnegyedben is, a réteken meg a mezőkön is. Ha Svejk lennénk, aki a bécsi Burgról megállapította, mint emlékezhetünk, hogy hercegnő annyi van ott, mint a szemét, erről a mi várunkról is meglenne a véleményünk, hogy mennyi szeméttel van telis-tele, ám ugyanúgy az egész, kerek ország is. Mert egyre több az ilyen érdemdús férfiú és honleány, szaporodnak, mint a gomba a rohadó lábköröm alatt. Ők úgy érzik, az a meggyőződésük, jár nekik az óccó bérlemény, a negyvenmilliós terepjáró, a repkedés, a helikopteres vadászat és a jachtos halászat. Így lakják be a NER-t, kezdik egészen otthon érezni magukat benne, s nagyon komfortosan. Övék az ország, nekik építik a JózsiJenők.

Van nekünk ez a kérlelhetetlen Máraink, aki peches egy alak. A kommunisták nem szerették, mert utálta őket. A fasiszták utálták, mert nem szerette őket, így soha nem is jutott el a kettő közti idilli polgári állapotba. S egyáltalán, mind a kettő állatfajtáról megvolt a lesújtó véleménye, s mivel az idő körbefordult, most újra kellemetlen a manus. Volt pár ihletett éve, amikor elkezdtek rá figyelni, de elmúlt ez is, jöttek a Wass Albertes fasiszta kommunisták, az érdemdús férfiúk és honleányok, és Márai megint felejtős, nemzetietlen, mert aktuálisan igaz. Felismerhetni benne ezeket a terepjárós bérleményeseket, s bár talán ismeri mindenki úgyis, mégsem árt felidézni, s nem az elszörnyülés okán, hanem tanulságképpen.

„…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, „mint keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő „ keresztény magyar úri ember” joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában…S ez a fajta nem tanul…Ez a fajta soha nem változik. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet…”

Hát, igen. Az ilyesmi kellemetlen bír lenni még mai kivitelezésében is, a lényegen azonban nem változtat. Márai kérlelhetetlenségét annyival toldanánk meg csak, hogy ez a habitus és életvitel ott a mélyin azért lopás és gyilkosság is. Már, ha az ember szenvtelenül nézi a kifestőkönyvet. Ha belegondolunk és hivatali nyelven megfogalmazzuk, Bayer érdemdús meg az összes többi óccó kis életét mi magunk finanszírozzuk, és mi döglünk bele. Bayer érdemdús keveset fizet, az önkormányzatnak kevesebb a bevétele, emiatt nem ad segélyt valakinek, s az éhen hal. Ez, bár eléggé abszurd feltételezés, viszont életszerű, mert a dolgok fura kapcsolatban állnak egymással.

A Karmelitáknál a Gundel-menza ötszáz forintos babgulyását is más fizeti meg, szintén a JózsiJenő, midőn illetlenül sokat számláznak neki másutt. Semmi sincs ingyen, a pénz sem vész el, csak átalakul. A TAO-ból kórházi ágy helyett stadion lesz meg futballcsuka, az uniós pénzből világítás helyett terepjáró, és így tovább, mert senkit nem hagynak az út szélén, csak a JózsiJenőt. Viszont, hogy oldjuk kicsinyég a helyzet drámaiságát, s mivel azt eddig nem tudtuk, hogy Bayer érdemdús bérleménye pár száz méterre van a Gundel menzájától, képzeljük el, midőn az érdemdús délelőtt okádik egyet a lapjában, kora este folytatja ugyanezt a tévéjében, majd pihenni tér az óccó bérleménybe, ahol óccó gundelos babgulyást vacsorál, amit kis lábaskában vitt haza a kegyelmesétől, majd elégedetten böfög.

Nincs több kérdés, itt és így élünk most mi, JózsiJenők, valamint az érdemdúsak. Látszólag egy univerzumban, de azzal a tudattal, hogy a világ csak káprázat. Ócska csalás csupán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum