Petőfi is storno

Sajnálatos módon így, tavaszodván nem a rigófütty, hanem az a központi eleme az összes magyarok szélfútta életének, hogy az Orbán vs Néppárt csörtének mi lesz a kimenetele. Megy vagy marad, kirúgják vagy önként távozik, ő döglik bele, vagy pediglen mi. Szomorú ez, bús magyar élet, hogy minduntalan és szünet nélkül sorskérdésekkel kell bíbelődni ahelyett, hogy a rügyek pattanását tanulmányozná az ember, a hangyák útjait meg a fű ébredését, a lányok kurta szoknyájáról nem is beszélve.

Egyes okosok szerint Orbán a március 15-i ünnepélyt használja fel arra, hogy a kilépést bejelentse, megtámogatva a mennybemenetelt lengyel cimborájával és sok ezer, a mi pénzünkön fizetett bértapsolóval. Úgy, hogy az egész bagázs gondosan körbe lesz kerítve, hogy nyugodtan és zavartalanul rázhassák a ketrecüket felsőbbrendűségük és erejük biztos és hamis tudatában. Ha így lesz, márpedig mért ne lenne, akkor elkönyvelhetünk egy újabb gyalázatot, annak a napját, amikor újra elloptak valamit és megszentségtelenítettek.

A kokárdának régóta szaga van, október is leginkább már Schmidt Mária és Dózsa László, a karácsony a szánkók ünnepe, augusztus meg a korona úsztatásáé, mert mindent lerántottak a porba. A szavak is elvesztek, a nemzet hangalak ma leginkább a lopást idézi az emberben, és most dolgoznak azon, hogy a család is valami egészen mást jelentsen, mint évszázadokon át. Csürhe-csordává tették az ország népét. Ha és azonban Orbán március 15-én jelenti be, hogy a pártja szélsőjobbra el, akkor történelmi bűnt követ el.

Főbenjárót, ha tud még ilyet a mindenség meggyalázása után. Mert nem fog egyéb történni, ha mindez bekövetkezik, mint új szabadságharcot hirdet meg az elnyomó Brüsszel ellen, új tavaszt, a márciusi ifjak helyett pedig születnek majd újak, maiak, genyák a pesti srácok mintájára. Elveszik ezt is, ám ez még a kisebbik baj, a fajsúlyosabb, hogy 48′ hamvassága helyébe ezen a napon a fasizmus szürkesége tevődik, és tíz év múlva a történelemkönyvekben a liberális elnyomás elleni hős lázadás jeles dátumaként szerepel majd.

Így gyorsul fel utunk a pokolba, ami lejtmenet legfőbb bűnöse már nem is maga Orbán lesz, mert egy mentálisan beteg, hatalommániás, narcisztikus, kis trógertől más nem várható. Hanem, aki mellette a konc reményében ép elmével nézi a rontást és a dúlást, az is háborús bűnös, mert a parancsra tettem vagy nem tudtam róla nem jelent feloldozást. Ugyanígy a rajongó és hívő sokaságot sem menti fel a felelősség alól a tudatlanság, mert hülyének lenni nem erény, csak állapot, ha kínos is olykor.

Ha és amennyiben a kilépés bejelentése az ünnepen történik, akkor új szimbólum születik, új szentségek és új történelem, olyan cezúra, amely után – mint ahogy Auschwitz után sem lehetett ugyanúgy verset írni -, Magyarországon pedig nem lehet majd tiszta szívvel a másik szemébe nézni. Aki ezek után is Orbán után béget, magára veszi annak a terhét, hogy hazáját tevőlegesen segített a bevallott fasizmus felé terelni, ha tud róla, ha nem. Bár lehet, sokak gusztusa szerint levő ez az út, de mégis csak a romlásé.

Erről fog szólni ez az ünnep. Ez lesz az a nap, amikor Magyarország deklaráltan újra a lator nemzetek táborába lép, feledve tizenkét pontokat, erkölcsöt, becsületet, és ez nem kevés. Mindez benne lesz abban, amikor Orbán megnyalja a száját és züllött hangon elordítja az új csatadalt. Látom szinte az eltorzult képit, és a lengyel klakőröket, akik azt sem tudják, minek tapsolnak. Igaz, magyar bratankijaik sem, ami még nagyobb gyalázat. Én ilyenben részt nem veszek. Azon a napon fütyörészek a kertben, és majd szóljatok, ha megtörtént.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum