Kitisztult a kép

Berlusconi bácsi biztosította Orbánt, hogy ő mindhalálig kitart mellette. Szép ez a szerelem, és már régóta hömpölyög is. Orbán fasizmusa voltaképp Berlusconiból sarjadt, mint faékből kerge szára, a degenerált ordítozását – Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok! – is tőle lopta (Forza Italia, ugye). Tényleg, használja még miniszterügynök elvtárs az eltorzult szájú és agyú csatakiáltását? Nem tudom, manapság nem szoktam miniszterügynöki delirálásokat nézegetni, és akármi is lehet. A csuhásokat sem parancsolja térdre már, ki tudja, hol tart az ő eszmei színeváltozása, milyen agymacskája van épp, lehet, hogy indiánból eszkimóvá változott, minden előfordulhat ugyanis.

A fasiszták meg a nácikok szeretik egymást és hűségesek is a cimborájukhoz. Az SS brigantiknak is a hűség volt a becsületük, a magyarok kitartottak. Szeretik ezek a színházat, de ez momentán mellékszál. A világra szóló cimboraságnál tartottunk ugyanis, amit a magyar meg az olasz futballbolond tart egymással kifulladásig. Amikor Berlusconi két szépészeti műtét és három bírósági tárgyalás után és közben lábadozott, ez a mi saját bejáratú Cipollánk is mindig mellette állt a vérzivatarban. Különös tehetsége van megtalálni a világ hülyéit, Trumpot, ilyeneket, hűséget tenni nekik, ha az ország beledöglik, akkor is. Mindez ő baja, viszont a mi tragédiánk, mert ez az ország jó érzékkel állt mindig a vesztes barmok mellé, mint ahogyan most is oda igyekszik.

Nem állhatom meg, mert eszembe jutott, hogy egy röpke gondolat erejéig azért meg ne emlékezzek egy másik élete végéig kitartó és hűséges párocskáról, akik mintázzák itt nekünk a Berlusconi-Orbán románcot, és ők pedig a Duce meg a Führer. Ezek is fogták egymás kezét a cifra befejezésig, midőn az egyik saját magát vonta ki a forgalomból, a másikat a kedves népe részeltette a kegyekben. Ilyen mérvű párhuzamosságokkal most is maradéktalanul elégedettek lehetnénk, de ez csak ábránd. Kósza cifraság. Ott, a múltban is egyik tanult a másiktól, a szerepek olykor fölcserélődtek, a monolit gonoszság viszont maradt, mondhatni, az volt a térkő, amelyen elnyugodtak, hogy ma már csak sercegő, vibráló filmek őrzik az emlékeket. Viszont Orbán meg itt van nekünk épp jelenidőben.

Most derült ki egyébként róla, hogy nem taktikailag, stratégiailag, politikailag, tehát hűvös megfontolásból gonosz fasiszta, hanem génhiba okán. Rendszerének fasizmusáról már rengetegszer meséltem, s most engedtessék meg nekem, hogy a tankönyvi ismérvek sorolásától eltekintsek. Mert, hogy újólag eldadogom a jól ismertet, annak egy és kizárólagos oka az a rádöbbenés, hogy nem felvett szerep a nácizmusba hajló fasizmus egyetlenünknél, hanem kiérlelt világlátás, a sors maga. Ugyanis, ha eleddig azt hihettük, lesz majd valahol egy határ, ahol megtorpan csak a már csak a jó ízlés miatt is, kiderült, hogy ilyen nincs, holott a romlás útján való kitartó haladás nem szükségszerű, viszont számára móka és kacagás.

Mert gondoljunk csak bele. Most, hogy bevallottan, de színleg vonakodva végre megtér az európai szélsőjobb kebelébe, ezt azzal a szemmel nézzük, hogy nem kellene megtennie. Azért nem, mert a hosszú évek kitartó munkájával nevelgetett rajongótábornak teljesen mindegy, hogy imádatuk tárgya merre jár épp az eszmék dzsungelében, mikor mondja a totális ellenkezőjét annak, amit akár öt perccel azelőtt állított, ezek bégetnek egyet, és mennek a kolomp után. Ez már nem szavazatszerzés, mert nem kellene átmennie nyíltan neonáciba, mégis megteszi, hogy hosszú vándorlása véget érjen, és végre otthon érezhesse magát. Fölösleges és nincs mit ezen szépíteni. A magyar közélet, az Unió töketlensége egyenes utat biztosított számára, hogy ez megtörténhessen.

Ilyen szempontból lesz mérföldkő, ha így vagy úgy, kilép a Néppártból vagy kirúgják, érdektelen, de ez lesz az a pont, amikor egy cezúra után mindenkinek tudnia kell, kivel áll szemben, és azt is, hogy attól fogva a legkisebb engedékenység, kollaborálás, félre nézés háborús bűn, hazaárulás, hogy ilyen emelkedett és giccses képet használjak, és mégis így van. Új fejezet kezdődött, nincs bocsánat és nincs kegyelem. Mert ahogyan ezek összeterelődnek, és a végsőkig kitartanak egymás mellett, mert közös a vallásuk, úgy csak hasonló habitus lehet eredményes a sötétség ellen. Ilyen bonyolultan egyszerű az élet, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata. Nekem, hogy írjak, a munkásnak, hogy sztrájkoljon, a népnek, hogy tüntessen, és legfőképp, hogy ellenük szavazzon, amíg még lehet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
2 hozzászólás “Kitisztult a kép
  1. Yeti szerint:

    Szavazással szerintem kitörölhetjük 🙁
    Lábbal szavazás esetleg segíthet – seggberúgni vagy elmenni végleg.

  2. Istvan Erdos szerint:

    The devil is everywhere… https://youtu.be/0kbypzerUwI

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!