Filléres emlékeink

Ott bukott le a Nap, ahol ilyenkor, tél végén le kellett ereszkednie, épp a domb tetejénél, mintha az emlékmű csúcsára lett volna tűzve, mint egy világító, lüktető vattacsomó. Aranysárga, giccses képeslap lett a világ, amelynek a szélén, a domb aljában állt a két, reszkető fejű öreg, és néztek bele a fénybe. Illetve csak egyikük állt, egy szalmaősz hajú vékonyka asszony, aki kerekesszékben toligálta az urát, annak lábain pléddel, fején kalappal, és ürességgel is abban, de mégis kérdezett tőle az asszony, ahogyan belefordította a Napba, irányba állította, s nem azért, hogy érjék a nyalogató sugarak, hanem, hogy képeket csalogasson elő a remegő fejében, és ezért is szólt hozzá melegen.

– Emlékszel, Béla, emlékszel… – kezdte szelíden – ott, fenn, az emlékmű melletti padon fogtad meg először a kezem, néztél a szemembe, és mondtad, hogy szeretsz. Emlékszel Béla szívem?

Az öreg szemében fények gyúltak, ahogyan a múlt megjelent a fejében, és reszketeg szavakkal válaszolt.

– Mekkorát szóltak azok a kalasnyikovok. Fújt a májusi szél, amikor volt itt a KISZ avatás, és a szovjet elvtársak sortüzet lőttek a tiszteletünkre, csattogtak a zászlók a szélben, csak úgy ragyogott a vörös csillag a betonon, emlékszel, Irén? – ilyenek jöttek ki a száján, Irénnek azonban nem ment el a kedve, és ő is sorolta, ami benne kavargott.

– És Béla, emlékszel a nyárra, amikor csorgott rólunk a víz a sötétben ugyanazon a padon. A tiéd lettem és megkérted a kezem? – ábrándozott a nő tovább, és az ura is.

– Az Ifjú Gárda, amikor már mi álltunk sorfalat a KISZ avatáson, Irén, a sapka a fejeden, a gyönyörű, acélkék egyenruhád, meg az enyém, és fújt a szél, itt mindig fúj a szél. – így az öreg a lebukó Napnak.

– És igent mondtam… – folytatta az asszony – és fölkaptál, és dobáltál az izmos kezeddel, de kértem, hogy tegyél le, mert valamit mondani akarok.

– A május elsejék, Irén – folytatta az útját az öreg – álltunk az emelvényen az elvtársakkal, itt, a domb alatt, kalapunkat fújta a szél, ömlött a nép, a sör, a virsli, emlékszel, Irén?

– Terhes vagyok – mondta szakadatlan a nő -, ezt mondtam el neked. És ugráltál, és nevettél, és legurultál a dombon, és elvettél aztán, Béla.

– A kommunista szombatok, Irén. – volt kérlelhetetlen vagy monomániás a férfi – Itt építettük a járdát, csatornáztunk, magunknak építettük.

– Megszületett a kicsi Béla. – válaszolt a nő – Itt fényképeztük bérmálás után, itt szánkóztunk, amikor kisdobos volt, itt hógolyóztunk, és itt volt az ő KISZ avatása is. Stramm fiú volt, Béla, nagyon stramm.

– Bezárt a gyár, Irén, bezárt. – nyöszörgött az öreg – Itt ültünk a volt kartársakkal munka helyett, söröztünk akkor is, mert már május elseje sem volt.

– Itt tologattuk a kisunokádat, itt hányta le a szép zakódat, emlékszel, Béla? – Így a nő.

– Itt misézett a püspök is Irén, itt áldoztam nála a keresztény dalárdával együtt, Irén. Előtte levettük a vörös csillagot, keresztet tettünk a helyére. Hogy ordított a sok kommunista, itt verted fejbe őket az esernyőddel, Irén. – ábrándozott az öreg.

– Itt tudtuk meg, hogy a kisunokánk külföldre költözik, zokogtál, Béla. Persze, én is. – tett vallomást a nő.

– Isten megjött hozzánk, aztán elhagyott. – fordult magába Béla – A keresztet is leszedték a kommunisták, ezek a migráncssimogatók.

– Néha beszélünk a kisunokáddal, Béla, néha halljuk a hangját, de a fiad elhagyott. – kezdett el pityeregni a nő – Tüntetésekre jár, lázadozik, hogy megesernyőzném őt is szívesen, de szóba sem áll velünk, Béla.

– Kendős nők járnak az utcánkban, Irén. – mondta az öreg, de nem tudta folytatni, elcsuklott a hangja. A nő pedig elfordította a Naptól a székét, és tolni kezdte a város felé, hogy megnyugodjon, de be nem állt a szája.

– Mivé lett a fiunk, Béla? – szaporázta tovább – Szabadságról beszél az istentelen, szakszervezetről, jogokról, mintha nem is én szültem volna. Csak azért, mert eltörtem az esernyőt az egyik haverja fején, már meg is tagad? Nácinak nevezi az anyját, engem, Béla, mit vétettem én? Ha KISZ kellett voltam KISZ, ha keresztény, akkor az, mit akarnak ezek, semmi nem jó nekik, Béla, hallod? – intézte most már az urához, de őt nem lehetett csak úgy kizökkenteni.

– Kendős nők, barna férfiak, nem elvtársak. – így készült ki az öreg teljesen, amikor a szék kereke elakadt egy repedésben. Tele volt repedéssel a járda, amit kommunista szombaton Béla adott az elvtársaknak, és most szégyenszemre valakik színesre pingáltak, pirosra, kékre, zöldre, sárgára. Irén cibálta, szuszogta, de nem ment semmire a csapdába került székkel, amikor előtte termett egy fiatal ember egészségesen, üdén és vidáman, mint aki semmitől sem fél.

– Segíthetek? – ennyit kérdezett mosolyogva, és Irén a sarkon kéklő plakátra nézett, aztán az ismeretlenre, akinek furcsán barnás volt a bőre. Kihúzta az esernyőjét a szék támlája mellől, és feléje csapott visítva.

– Segíts a kurva anyádnak, rohadt migráncs. – hadonászott, Béla a kendős asszonyokról értekezett, Irén pedig tehetetlenségében a földre rogyott, úgy zokogott, mert érezte, hogy lekésik a krumpliosztást a KDNP székházban. Ült a földön, nézte az emlékművet, élete tanúját az első szerelemtől a KISZ-en át a püspöki miséig, az első szánkózástól az elmenekült unoka hányásáig, a fia bérmálásától annak utálatáig, és úgy érezte, összenyomja az idő.

– Kendő. – mondta Béla.

– Lófasz. – válaszolta Irén illetlenül, amikor alábukott a Nap.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Filléres emlékeink
  1. Jane Doe szerint:

    Vaku nélküli tökéletes pillanatkép. Köszönet érte.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!