Pézsmapocok vagy nem pézsmapocok

Semjén Zsoltnak fáj az igazság, hogy Annika Strandhäll svéd szociális miniszter – aki nem egy Novák államtitkár egyáltalán – megjegyezte, „riasztó, ami Magyarországon történik”. Ez korrekt, tudja minden épelméjű ember, viszont ez a Strandhäll asszony a mimagyarok számára egészen szokatlanul meg is indokolta, miért mondja, amit mond, kifejtve, hogy OVM azt akarja, több igaz magyar gyerek szülessen, és ezt az egész tébolydát a náci Németországhoz hasonlította ez a Strandhäll miniszter.

Mint kitetszik, neki vannak történelmi ismeretei, Semjénnek viszont csak szenteltvízzel locsolgatott puskája van, ami nem egy fix tudásbázis. Így a bunkóságba ojtott butaság minden bátorságával „szegény, beteg teremtménynek” nevezte a svéd minisztert, mondanivalóját pedig „aberráció”-nak, mert hallotta ezt a szót valahol, és megtetszett neki, hogy nem magyarul van, és valami csúnya lehet biztosan. Az oviban használják így a nyelvet a kis manusok, hogy fingjuk nincs, mit jelent valami, mégis ismételgetik rogyásig.

Ám a kis hugyosok nem miniszterelnök-helyettesek egy csöppet sem, hanem anyuci pici kis maszatos fiai, és ez nem mindegy egyáltalán. Az aberráció ugyanis legáltalánosabban szexuális beteges hajlam értelemben használatos, de jelentheti az optikában a lencse vagy a tükör hibás leképezését, esetleg a csillagászatban egy égitest látszólagos eltérését a valóságostól. De, hogy Strandhäll miniszter lefasisztázta a mi kedves rezsimünket, az melyik értelmezésben „aberráció”, azt csak Semjén tudja.

Másrészt a diplomácia alapesetben – nem a Szijjártó-féle kurvaanyázós iskola szerint – a finom mellébeszélés tudománya. Itt a hamut is mamunak mondják, megvannak a lebegő kódok, utalások és hümmögések, és mégis mindenki ért mindent. Míg a mi diplomáciánk napjainkban valóban leképezi a Váncsa-féle megállapítást és tételt, hogy a nagyvilág úgy néz már a mimagyarokra, miszerint beengedtük ezeket a klubba, de belehugyoznak a zongorába.

Mindennek az ámokfutásnak az lett a vége, hogy a magyar nagykövet raportra megy Stockholmban, a svéd pedig Szijjártótól kapott sorszámot. Ezek után, most már talán megnyugodva mondhatnánk, hogy a bunkóság elérte célját, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. De ez a Semjén még rá bírt tenni egy lapáttal a tébolyra, amikor annak a reményének adott hangot, a svédek majd földig hajolva esedeznek bocsánatért, és fölajánlanak még egy rénszarvast kilövésre, helikopteres szállítással.

Hát, nem. Vannak ugyanis különbségek, ami bemutatásához minden titkok örök tudóját, azaz Svejket hívom társamul és segítségemül egy kis fogdavagonos jelenettel: „Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?”

Az öreg baka ezzel a példabeszéddel arra tanít minket, máma finoman utalni arra, hogy egy állam eszeveszett intézkedése rossz történelmi emlékeket ébreszt, az nem ugyanaz, mint ezért aberráltnak, szegény, beteg teremtménynek nevezni azt, aki mondta. Az előző a svejki példa alapján csupán pézsmapocok, a második viszont méretes taplóság, és nemcsak a diplomácia, hanem az általános emberi szemüvegén át is. Mindezek után adja magát, ha én mindezekért tajparasztnak nevezem a fővadászt, akkor megsértődhet-e rám.

Ez gesztus és sajtóper szempontjából is figyelembe veendő. Hogy ez csupán vélemény, így szabadon hangoztatható, mint az is, hogy Matolcsy lop, vagy pediglen súlyosabb megítélés alá esik, és ezért engemet nagy nyilvánosság előtt megégetnek, miközben imádkoznak a lelkemért. Az én kilátásaim tehát számosak és változatosak, sajnálatos módon azonban a Semjéné meg nem. Ő a világ érzékenyebb része számára az marad, ami valójában is, és itt mindenki tegye oda a szívének kedves jelzőt.

Viszont, hogy emiatt az összes magyar népekre úgy tekintsenek, mint most őrá, az helyrehozhatatlan kimenetel, amit viszont éppen most szenvedünk el, és ezen a ponton újra Váncsa mester megállapításával sütkérezek, miszerint: “…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik…”

Yess.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum