A halál hetvenkét órája

Gyurcsány elvett egy havi nyugdíjat, és pokollá tette a nyugdíjasok életét. Mondta a Fidesz közleményben 2019. január 13-án, vasárnap, amikor kicsit engedett a fagy, de azért felhős idő volt. Ezt a Gyurcsányt azért tartották fontosnak közzé tenni, mert 2019. január 11-én, pénteken, akkor még kemény mínuszokban a Fidesz kormányzás kilencedik évében a nyugdíjasok nem kapták meg a nyugdíjukat, holott meg kellett volna.

A közszolgálati televízió egyébként erről nem tudósított és azóta sem, csak a sípályákról akkor, biztosan egészen pragmatikus okokból. Úgy vélhette, aki nem kapta meg, az úgyis tudja, mivelhogy üres a zsebe – meg a gyomra -, a többieknek meg mi köze hozzá, mert sorosmigráncs és jobban teljesít. Nem kell feleslegesen feszültségeket okozni, ha Orbán Viktor Mihály úgyis megvéd a bajtól, az élet pedig közkeletűleg csodaszép.

Működött a taktika. A szomszéd Józsinak a postás hozza a pénzét, utoljára december elején kapott, így már egy hete tarhálási üzemmódban van. Szombaton meglátogatta Éva barátnőjét, aki szintén nyugdíjas, de ő nem tudott segíteni szorultságán, mert nem kapott pénzt Orbán Viktor Mihálytól. Józsi nem hitt neki, azt mondta ilyen nincs, mert ő Kossuthot hallgat és M1-et néz, és ennyit tud a világról. Egyébként nagy Orbán fan, kicsit egyszerű a lelkem.

Elmagyaráztam neki, hogy ilyen ugyan nincs, és mégis van, aztán adtam egy kis lóvét fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Így lettem Éva helyett Évája, Orbán helyett Orbánja. Nem minden nyugdíjas ilyen szerencsés azonban, vannak magányosak és szerencsétlenek, betegek és lét peremén tántorgók, akiknek ez a péntek olyan lehetett, mint egy jól irányzott gyomros, mert rossz volt a logisztika. Illetve az jó volt, csak szar került a propellerbe.

A nincstelen nyugdíjas-logisztika úgy néz ki, hogy az alattvaló kiszámolja az aprót, rakosgatja ide-oda, és a következő nyugdíjig úgy húzza ki, hogy éppen lenullázza magát lisztből, zsírból, kenyérből, egyébből. Péntek reggelre már semmije sincs, ámde fütyörészve ébred, hogy máma szüret lesz, mert jön a pénz, és lehet menni a boltba csirkelábat venni. Olyan reményekkel teli tud lenni ilyenkor a várakozás, és letaglózó a csalódás.

Amikor ráébred az ember, hogy nincs megváltás, és arra hétfő reggelig kell várni, tehát hetvenkét órát. Nyugdíjasa válogatja a reakciót, ki sírdogál, ki kurvaanyázik, ámde egyik sem dicséri az urat, és péntek estére már állapotba kerül, amiről amúgy magunk közt szólván sem Orbánnak, sem a csürhéjének, de még Gyurcsánynak sincs halovány fingja sem, ezért mesélek nekik róla. Meg az összes szarházi politikusnak is, hogy legyen nekik jelentés a holtak házából vagy az egérlukból.

Görcsbe tud rándulni az ember gyomra, amikor megtudja, hogy kiszolgáltatva az élet kegyetlenségének egy picit még szenvednie kell – hetvenkét órát -, ilyenkor olyan, mintha tökön rúgták volna az embert, és olyan aprónak érzi magát meg tehetetlennek, amilyen valójában is. Viszont most benne csücsül a semmiben, annak a közepében, és ráérez, mire utalt J. A., mint költő mire gondolt, amikor papírra vetette, hogy aki szegény, az a legszegényebb.

Nem is az éhezés, mert azt könnyen abszolválja az ember. A három nap az smafu, az semmi, könnyed fütyörészés. Nem akarok dicsekedni, de van autentikus tapasztalatom kajla életemből fakadólag. És nem az az úri passziós éhség, hogy méregtelenítés, léböjt meg fogyókúra, hogy ehetnék, de nem teszem. Hanem a húzós, hogy ennék, viszont nincs mit. Ilyenekről is vannak ismereteim, ha lesz egyszer egy romantikus fél órám, majd elmesélem.

És nem is a lételméleti éhség, amit Faludy György úgy ábrázolt, hogy nem a gyomra éhezik az embernek, hanem az egész teste, a szervezete neki. Nem is erről van szó, hanem ilyen mindennapos kis gyomorkorgásról, ami megeszi a lelket. A kilátástalanság, hogy mennyire másképpen bír sütni ilyenkor a nap, és mennyre másként fütyöl a madár, hogy mennyire egyedül van ilyenkor az ember. Ezt csak egy hörgő Tom Waits tudja elmesélni, és a nénik fátyolos szemei.

Erről szólt a péntek, meg a szombat és a vasárnap, a halál hetvenkét órája. Miközben pedig Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs meg a haverjai a várban zabálták a háromszáz forintos csülkös babot. Gyurcsány, ja. Meg a Soros. Lehetett volna itt előadni egy Tiborc panaszát, viszont nem szeretem a színpadias dolgokat. Most is azt mondtam, hogy a kurva anyátokat, csak részletesebben. Viszont, polgártársak, máma hétfő, irány a bót.

Kenyér, tej, megminden. Ám soha ne feledjétek ezt a hetvenkét órát. Hogy kinek köszönhetitek. Megvan? Köszönöm.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum