Ami nincs, az nem van

Volt nekünk itt ez a tüntetésünk tegnap. Hogy stramm volt-e, szép és hasznos, hogy a foglalkozás elérte-e a célját és lesz-e folytatása vagy hamvába hal ez is, az majd eldől. Abban azonban konszenzus lehet közöttünk, hogy volt minden kétséget kizáróan, megtörtént tehát, és nyüves hazánk életében ezen a napon azért ez volt a legfajsúlyosabb esemény minden bizonnyal. Ezt hihetjük.

Azért lamentálok ilyen hosszan a levésen, mert, ha a Fidesz médiaholdingját, ezt a nagyjából négyszáz bigyót – amelyek állítólag hírekkel foglalkoznak, történésekkel szóban és írásban -, illetve még a közszolgálati néven szégyenkező többi dolgot is hozzávesszük, akkor azt tapasztalhattuk tegnap – estig legalábbis – ezek interpretálásában, hogy ilyen esemény Magyarországon nem volt.

Rákattantam erre a témára nagyon, mert az álmos szombat délelőttön nézgelődtem a gépen keresztül a nagyvilágban. Már tudhattuk, hogy magas hivatalú vendég miatt a Kossuth tér zárva lesz, mint hajdan vasárnap a Tesco, és azt is, hogy gyűlnek a népek és műanyag vödrökön dobolnak. Minden tudható volt, ha az ember nem a holdingon keresztül nézte a nagyvilágot.

A holding két tüntetésről mesélt nekünk bőségesen, egy párizsiról, amelynek örültek nagyon, hogy a 2006-os, hazai tomboláshoz hasonló francia népek majd jól megdöntik a Macront, és akkor nekik jó lesz ismeretlen okokból. Hallhatunk, olvashattunk még Rómáról, ahol meg Salvinit koronázták épp a holding és a közszolgálati szerint, és ez is jó volt nekik nagyon.

Magyar fölhorgadásról, hogy a fuldokló jódógos kisember épp az orruk előtt küzd az életéért, ezek nem vettek tudomást, arról be nem számoltak. Gondoltam, na, majd a deles híradóban, kézhez véve az ukázokat, csak mondanak valamit, de nem futotta rá a buzgalomból. Pedig befogtam az orromat, visszatuszkoltam a hányingeremet, és végignéztem egy ilyet. De semmi.

Kiküldött tudósító volt Párizsban és Rómában, akik, hogy, hogysem, szó szerint azt mondták spontánul a tüntetések forgatagában, amit órákkal azelőtt már olvastam a holdingban. Az volt a kérdés, ki tudósít kit, hogy mely központ gyártja le azt a szöveget, ami aztán spontánul előjön belőlük, ez is érdekes, de az meg még inkább, hogy ezzel szemben, ami a sarkon történt épp akkor, arról meg semmi se.

Pedig emlékezhetünk, hogy buzgalomnak éppen nincsenek híján, ha arra kapnak ukázt. 2006-ban is, még a horda maga sem tudta, hogy földúlja a TV székházat meg gyújtogat, mégis, a Hír Tv élőben éltette a forradalmat, már ott volt, ahová a tömeg éppen csak készült, mintha az ő forgatókönyvéből dolgozott volna a csürhe, és mégsem ítélek el senkit az államrend erőszakos megdöntésének kísérletéért.

Azt már cseszhetjük, viszont ezt is. Lévai Katalin szociológus már közel tíz éve is így mesélt nekünk Orbán médiájáról:

„Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző; a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken; s a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.”

Bájos, nem? De. És még mennyire igaz.

Viszont ehhez képest is rengeteget fejlődtünk mára, most már, amit Orbán nem akar, az nincs is, mint láthatjuk. Voltaképp erre való a holdingjuk, hogy átírják a valóságot. Aki csak belőlük tájékozódik, semmit nem tud még a saját életéről sem. Eljuthatunk odáig, hogy a fiú vérző fejjel és szakadt ruhában tér haza, s mikor megkérdik tőle, mi történt, s válaszol, hogy tüntetni volt és a rendőrök meggyakták, anyukája majd azt feleli neki, ne hazudozzon, tüntetés nem volt, ha lett volna, bemondta volna a tévé.

De nem mondta, így a forradalmárt elviszik a diliházba, hogy képzelődik. Ilyen is lesz, most viszont az van, hogy a jódógos kisember úgy él, hogy megkapja a kicsi fizetését, a kicsi parizerjét, a kis ájtatosságát, a kicsi kis választási eredményét. Atyuska gondoskodik róla, míg leépül az agya.

Állítólag van ebben az országban hétmillió ember, aki rühelli ezeket. Nem akartam, de el kell mesélnem, hogy mi a teendő, ha már általános sztrájkot nem hirdethetek. Ahogyan Orbán is azon rugózott, amikor még szüksége volt rá, hogy mindenki hozzon magával még egy embert, ma is az lenne a hasznos, ha minden ellenforradalmár egy, csak egy embernek mesélné el, hol is él valójában.

Mint a kölyökkutya orrát a vizeletébe hülye gazdák, hogy szobatiszta legyen, úgy kell egyesével szembesíteni a szarral azokat, akik tobzódnak benne, mert úgy vélik, ez a világ a lehetők legjobbika, mert ezt hitetik el velük a gyalázatosak. Bármi tragikus is, a valóságot kell már bemutatni a mese helyett, ide jutottunk. Az ember a józan esze megtartásáért dolgozik a tébolydában. Ez már szint, nívó vagy mi a rosseb. Ellenben a kérdés az, lehet-e kirángatni valakit a posványból, ha abban érzi jól magát?

És erre senki sem tudja a választ.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum