Omerta

Maffiáéknál megy ez így, ott hallgatnak veszettül a mocsokról, míg el nem jő a másik család valami lőerejű fegyverrel, lófejjel üzenve, vagy a felügyelő a sarokról, illetőleg a kegyes végelgyengülés, bár ez ritka kincs arrafelé. Neriában sincs ez másként, a kedves vezető és mind a csicskásai összeszorítják a szájukat, hogy csak úgy fehérlik, és a halom szarról, amelyet önerőből kullantottak a szoba közepére, nem vesznek tudomást. Kussolnak róla magyarán, holott az egész redves világ, mind az egész, ami köröttük leledzik, orrbefogva mászkál már, öklendezve, és ennyi elég is a képes beszédből.

Ma délig mindenki a maga módján elsiratja a CEU-t, tegnap is lengtek a fekete lobogók, és zümmögtek a gyászbeszédek, mintha értelme volna annak, aminek egyáltalán nincs. Pártunk-kormányunk ugyanis a Hollik szócsövön keresztül volt kegyes közölni, hogy a CEU távozása politikai blöff, következésképp nem kíván foglalkozni vele. Mint nőügyekkel meg jogi kérdésekkel, különben is, boldog karácsonyt, ugye. Az ilyen aljas habitussal nehéz kezdeni akármit is, mert nem vitatkozik, nem azt mondja a fehérről, hogy fekete, hanem, hogy az nincs is. Ott áll, erre azt mondja, nincs ott. Ilyennel tehetetlen az ember.

Bohókás sorozatokban, mint az Agymenők, ez klafa fordulat, hogy Penny azt mondja a kedveseként fungáló Leonardnak: te jobban hiszel a barátaidnak, a saját szemednek és a saját fülednek, mit nekem? Vagy ugye Virág elvtárs, midőn így fakad ki: “Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?” – és máris célnál vagyunk, belesüppedtünk a fasiszta-kommunista korba, amely a miénk volt a múlt század bájos ötvenes éveiben és máma úgyszintén. Viszont mégsem erről a boldogságról gondolkozom most, hanem a párhuzamos univerzumokról.

Az is sarkall erre már megint, hogy a szerencsétlen Macedónia is kérte Gruevszki kiadatását. Kék szegélyű kistányéron adta be az igényét a saját külön bejáratú bűnözőjére, de pártunk-kormányunk nem, hogy átnyújtotta volna az inkriminált fejet, hanem nem is válaszolt a kérésre. Szóba sem állt ezekkel a macedónokkal, mint egy kiskölök, aki befogja a szemét, és akkor úgy hiszi, hogy láthatatlan lett, mint ilyen élménye mindenkinek volt már, aki összefutott apróbb emberekkel a nagyvilágban. Oviban ilyet játszani jó, országot vezetni viszont így nem lehet. Nem kicsinyes ez, hanem aljas, hogy lájtos legyen az a jelző.

Pedig nagyhangú, ámde terhelt vitézeink körében a módi ez. Ha megengedőbb lennék, akkor hasonlítanám őket a három bölcs majomhoz, Mizaruhoz, Kikazaruhoz és Ivazaruhoz, akik együtt testesítik meg a nem lát rosszat, nem hall rosszat, nem beszél rosszat ideáját. Vezető elvtársaink azonban ilyen majmokat maximum műanyag formában észleltek falusi céllövöldékben, és – magunk közt szólván – halovány fingjuk sincs ezek jelentéséről. Sőt, nem is gondolkodnak rajta, mert nincs meg hozzá a testbéli eszközük, a szükséges szerv. Azért vezető elvtársak.

És még csak ez sem érdekes igazán, hanem az viszont igen, hogy meddig lehet úgy csinálni, mintha a nekünk nem tetsző vagy nekünk kellemetlen dolgok nem is léteznének, hogy meddig lehet tagadni a valóságot. Mintha egy másik univerzum volna az, amelyben ezek a narancsfák virágoznak. Viszont minden lufi kipukkad egyszer, ez a miénk is, azonban csak jó sokára. Mert most is, hogy még ganyébb lesz a rabszolgatörvény, mint az eredetileg kinézett, a keményen dolgozó kisember azt mondja, gyere velem tüntetgetni. Mintha virágot szedni indulna a rétre.

Aztán meg, midőn szavalgatnak a fagyban és lelkesítő szónoklatok hangzanak el, majd hazamennek a legények, pártunk-kormányunk azt mondja aztán, ilyen nem volt, meg sem történt. Sőt, hosszas egyeztetés után a dolgozók kifejezett kérésére, a nyomásnak engedve szavazták meg a gyalázatot. És ezt addig mondják, ismétlik még a meccsek közti egypercesekben is, míg mindenki elhiszi. Pedig lehetne másképp. Szóra is lehetne bírni a hallgatásukat cigivel a szájban, reflektorral a szemben, könyékig tűrt ingujjal és asztalra csapva, vagy csak sárga mellényben az utcán. Különben a napot is letagadják az égről, és sosem lesz vége.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Omerta
  1. Yeti szerint:

    Sárga mellénnyel sem lesz jobb.
    Ott sem.
    Barna nadrághoz meg azért ennél több kell.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!