Kicsi bolt, kicsi színház, kicsi ember

Bezár Győrben a Menház Színpad, mert erre nem jár majd a TAO, csak a meccsre. Sok ilyen hír van mostanában reggel, délben meg este, azért példálózok ezzel épp, mert ez a legfrissebb, a tegnapi. Oda lesz évi százhúsz előadás, elúszik ötven színész itteni munkája és tízezer néző szórakozása. Huszonötmillió forint hiánya okozza majd mindezt, és élvhajhász dolog azt mondani most, hogy ennyit Mészáros stróman fél nap alatt megkeres, de legyünk máma akkor ilyen olcsójánosok.

Megy gajra az ország, elveszik belőle az, ami miatt lakni lehetne benne. A kisboltok már lehúzták a rolót a vasárnapi boltzár miatt, most a kis színházak zárják be a kaput. Aztán később a kicsi emberek is, akik majd évi ötven napnyit túlórázhatnak, mert a NER nem akar törvényi gátja lenni a munkába való beledöglésnek. Fizetni, azt ráér a munkaadó, amikor a panelproli már belerokkant az örömökbe és el is temették. Bözsit se kaphat, csak olyan utalványt, amellyel futballt lehet bámulni.

Érdemes lesz, ezek a labdarúgók félmilliárd pénzig alig fognak adózni, amitől javul a légstpojuk meg a felhőfejesük, a fülükön pörgetik a labdát és két tüdejük nő. Vannak fontossági sorrendek az életben. J. A. szerint „ehess, ihass, ölelhess, alhass”, O. V. meglátásában: dolgozhass, meccsre járhass. Neki több nincs a ládafiában. Faék szegény, és így kultúrharcol, mert a győri színház is ennek az áldozata végül is. A TAO pénzekből ki tudja, milyen ellenőrizetlen előadásokkal mételyezik a szavazópolgárt, beszántani tehát, sóval meghinteni. Ilyen egyszerű ez.

Mindeközben a nemzet onkológusa, tehát Kásler fősámán Belgrádban tárgyalt a kollégájával, ahol megállapodtak, hogy a gyarmatosítás jegyében Neria növeli kulturális jelenlétét nemcsak a Vajdaságban, hanem Szerbia délebbi részein is. Például színházakkal. Most mutassak rá, emeljem ki, húzzam alá, szögezzem le, mint a tudósítások, hogy mit gondolok erről? Inkább nem. Csak jusson eszünkbe a győri színház, meg a többi is, természetesen, amelyek mennek a levesbe vagy a lecsóba, gusztus szerint, Szerbia déli részei egyébként Macedóniával határosak. Ez csak úgy eszembe jutott.

Hogy jobb lett volna, ha ez a Kásler maradt volna inkább a sugárterápiánál, az is mutatja, belgrádi látogatása során gyermeki lélekkel örült annak, hogy megjelent egy szerb-magyar középszótár. Mint kifejtette, ettől majd több szerb könyv magyar fordítása jelenhet meg, én pedig hozzáteszem, bizonyára és csakis. Majd bánatos szívvel gondolok arra, Kásler ezt megbeszélhetné Csuka Zoltánnal, aki fordította a Híd a Drinán-t Ivo Andrictól, hogy neki milyen jól jött volna neki egy ilyen középszótár. Bár abban a regényben is sok a multikulti, ez az onkológus biztosan ezért nem emlékszik rá.

Érdekes dolog ez a műfordítás egyébként. Volt egy köztársasági elnökünk valaha, aki ebből élt a börtön után, ez a mostani ez csak pecázik. Igaz, már köztársaság sincsen. De ez csak mellékszál, nem is tudom mért ez ugrott be épp, amikor sokkal beszédesebb, hogy Székács Vera fordította például a Szerelem a kolera idején-t, a Száz év magányt Marquez bácsitól, amivel és akivel Orbán most kurválkodik. A legjobb, és röhögnék rajta, ha nem sírnék éppen, hogy a fordító asszony munkáját a Soros Alapítvány támogatta. Végig gondolva, Orbán Soros nélkül még hülyeségeket sem tudna beszélni.

Ez delikát életérzés, viszont nem sokra megy vele az ember, attól még zavarok nélkül cseszik szét az életét. Mert nézzük csak, miről beszélgettünk máma kisebb kitérőkkel. Színházak zárnak be, mert elszedik a pénzüket, megszívatják a keményen dolgozó kisembert a túlórákkal, a focistáknak mindent lehet, neked viszont semmit sem. Kásler egy bigott, tudatlan, zsinóron rángatott bábu, akinek fingja sincs arról, aminek a főnöke. Orbán viszont, nos, rá már jelzőm nincs, elkoptak az évek alatt, nem is fárasztom magam a kereséssel.

Ellenben, hogy meglegyen a katarzis, iderakom a Száz év magány első fél mondatát, ha már a köpcös annyira szereti, bár fingja sincs róla mégse: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt…” – Így kezdi a nagy utazást Marquez bácsi, és most mindenki arra gondol, amire csak akar, és ami momentán jól esik neki. Lehet pajkos is, áthallásos is, énnekem tök mindegy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum