Nemzeti kukker

(Amit itt okulásul újólag bemutatok, az nem azért történik, hogy riogassak, nem is restség okán, sőt, még csak nem is váteszként tetszelegve, hogy na, ugye, én már akkor is, meg ilyenek. Csupán eszembe jutott, hogy most, amikor lassan Pintér Sanya a saját szemével figyelheti az összes alattvaló csupasz valagát, az milyen érzés bír lenni. Az alábbi bájos történet nem fikció, tulajdon magammal esett meg 2015. januárjában Szombathelyen, Neria színe virágában. Viszont azóta sem mentem arra a környékre, de nézzük, miből élünk.)

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk.

Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, és a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán.

Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést. Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége.

Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett.

Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

(Na, ugye.)

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Nemzeti kukker
  1. Yeti szerint:

    Fogpiszkáló, ha el nem …
    Tájékozottabb polgárnak persze nem akadály hatástalanítani az orwelli technikákat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!