„Nembeszilünk”

„Nembeszilünk, ünnepülünk” – szokta volt mondani anyai nagyanyám az idők kezdetén, amikor valamiféle nagy-nagy napon (karácsony, születésnap, temetés, ilyenek), amikor a család örülni gyűlt össze, s értelemszerűleg két perc alatt robbanásközeli állapot alakult ki, mint az bevett szokás a keresztényi embercsoportoknál. Matriarchális családunk volt nekünk, a csúcsain nagyanyóval, aki vaskézzel irányított mindent, így fojtotta el rendre a kitörni készülő veszekedéseket és lázadásokat, amitől az elhallgatottak nem utálták kevésbé egymást, viszont a mimikájuk felért egy bánatos bohócéval.

És mégsem családregényt írok, hanem azért jutott eszembe éppen nagyhatalmú öreganyám családon belüli országlása és az ünnepekkel kapcsolatos taktikája, mert máma is ilyen nagy-nagy nap van, csak országos. Sőt, azt is megtudhattuk már, hogy az egész pusztulásra ítélt planéta a magyarokat dicséri, mint az urat, a hősöket és a pernahajdereket, hogy vége lenne a világnak, ha mi nem volnánk. Mert ez valami genetikus defekt, az a fals idea, hogy a pöttyös seggünk szarta a spanyolviaszkot, ahogyan most is egymagunkban óvjuk az egész nyüves Európát a romlástól, pedig még azt sem tudjuk, kik vagyunk.

Ugyan nem kéne erőlködni annyira, amikor mára október 23. az annyit tesz, hogy Dózsa László 1942-. Ilyen felszereltséggel csakis böszmeségek hangozhatnak el emelkedetten és pátoszosan, mert valahogyan úgy tűnik, számunkra az az ünnep, ha résnyire szorítjuk a szemünket, úgy nézünk a világba, hajunk csattog a szélben, viszont nemzeti nagylobogónk meg bánatosan lafog a rúdon. Soha nem jött össze – és nem is fog – egy normális ünnep, amikor arról sincs konszenzus, mi az anyám valagát ünneplünk, mert ki ezt, ki meg amazt, a legtöbben meg semmit se. Tényleg jobb volna hallgatni.

Főleg, hogy a Fidesz már tegnap elkezdte a cirkuszt egy vonulással – ezek ebben merülnek ki, erre futja nekik, hogy gyalogolnak, mert ebben érzik valami miatt az erőt, ami szerintük velük van, pedig, mint tudjuk csakis Yoda mesternél -, szóval gyalogoltak, és Boross Péter beszélt meg mondott szavakat. Azok voltak, ez kétségtelen, de valahogyan nem álltak össze értelmes mondattá: „Hány szakember került az ÁVH karmaiba, akkor, amikor ez is ahhoz kellett, hogy minél radikálisabban és gyorsan létrejöjjön az a társadalmi struktúra, amelyet létrehoztak.” – Hát, vagy én vagyok a hülye, vagy pediglen más.

És máma fokozódni fog a helyzet. Ezek szétrajzanak az országban, a kontinensen, sőt, az egész földgolyón, és ilyenekkel fertőzik a levegőt, sőt, azon keresztül a polgártársak zaklatott tudatát. De, ha az ellenérdekelt oldalt nézzük, amelyik pedig valami különös ok miatt úgy véli, hogy ilyen napokon lehet tűzbe és lázba hozni a bávatagságba zuhant elégedetleneket, akik azt sem tudják igazából, hogy most akkor rossz nekik vagy jó, ezért szarnak az egészre. Sőt és pláne, mint olvasható volt, már megint azon ment a cirkusz, hogy emellé nem állok a színpadon, mert ez büdös, nos, akkor mégiscsak igaza van a nagyanyónak, hogy a legjobb dolog a kussolás.

Viszont ilyen szerencsénk nekünk nem lesz. Délutánra az egész internet betelik azzal, melyik hülye hol, milyen ökörséget mondott. A bűnös főváros száz helyszínétől a legutolsó tanyáig mindent megül a hazugság sztaniolba csomagolva, majd egy hétig megy a rugózás azon, miért mondta, amit mondott, holott ilyen nem történt, csak a szája járt, ami nem egyenlő a tagolt szöveggel. Valaki okos – most nincs érkezésem fölkutatni melyik – egyszer azt mondta, ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Milyen igaz. Ez is megerősíti bennem a hajnali meggyőződést, hogy nagyanyó for president, illetve, halál miatti akadályoztatás miatt lelkünkben inkább forduljunk Lao-ce felé. Jó dolog az a tao, és ezt Micimackó is tudja.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum