V. Károly és b. neje, V. Károlyné, Ibolyka néni, szöszmögtek a kockaköves konyhán. Ibolyka kontya alá ütött a gőz, mert káposztát főzött, kavargatta a rántást, amíg az ura szódát sprickolt a borába, hogy ezzel járuljon hozzá a házi munkálatokhoz. Így szoktak ezek ketten együtt dolgozgatni a konyhában, a szobában meg az udvaron, ahol Kuksi, a vak komondor is besegített a söprögetésbe a lompos farkával, amíg V. Károly oldalba nem rúgta mindig, hogy ne legyen láb alatt. Meg, hogy az Ibolyka véletlenül el ne botoljon benne, azért.
Totális volt az idill, életük minden percét áthatotta a boldogság, úgy éltek ők, mint a rövidlátó hangya a kesztyű kisujjában. Most is sütött a nap, a madarak csácsogtak odakünn, és a szomszédok is hasonképp, mint ezek ketten, beleájultak a permanens és fokozhatatlan örömökbe. Építették a magyarságot, hallani lehetett a Tízparancsolat kántáló sorait jobbról, mert az Etelt elkapta valami nátha, meghűlés. Jobbról Pista bácsi elemezte a migráncshelyzetet és a futballcsapat esélyeit, kifejtve, amióta ez a rulettes mezük van, nem bírnak veszíteni az új stadionjukban. Igaz, csak embé hármasok – így mondta, tényleg – de a miénkek, a mi fiaink.
Így szépült a haza, amikor hallani lehetett a Karcsi postás fütyölését, ahogy leveleket rakosgat a tartóba. A druszám, szokta ordítani V. Károly, amikor a nyugdíját hozta neki. Ilyenkor egy-egy kávéra, felesre be is hívta a kockaköves konyhába, ahol megbeszélték az aktualitásokat, ki halt meg az utcában, kit erőszakoltak meg aznap és ilyen fontos dolgok. Lapogatták a másik hátát és egymás talpára léptek, Karcsi postásnak mindig volt egy jó vicce bunkó libsikről vagy komcsikról. Olyan szép volt a világ, hogy V. Károly nem is akarta odahagyni, titokban az örök életről ábrándozott. Ezt el is mesélte József atyának, aki azonban imádkozásra intette őt, miközben egy kis elsőáldozó kisfiú fejét simogatta furcsa szemekkel, és lerúgta egy hajléktalan veséjét.
Karcsi postás fütyölése távolodott az utcában, Ibolyka néni pedig a kontyából füstölgő gőzzel kiszaladt, hogy megnézze, mit hozott ez a Karcsi. És V. Károly csak egy elhaló sikolyt hallott, meg Istenem, Istenem kárálást, hogy nem tudta, mi lehet, de Ibolyka néni már benn is volt a kockaköves konyhán, korát meghazudtolva, mint egy szétkokszolt jamaicai sprinter. És visított már, hogy Károly, nézd, Károly, és úgy mutatta azt a nyüves levelet, úgy emelte a magasba, mint József atya Isten testét a misén, úgy, két kézzel és ájtatos, fönnakadt szemekkel, mielőtt fölzabálta volna.
– Írt nekünk. – ennyit mondott, többet nem bírt kinyögni, elakadt a szava és remegett a keze, reszketett teljes valójában.
– Ki írt? – érdeklődött V. Károly.
– Ő. – csak ennyit bírt kinyögni Ibolyka néni, de V. Károly már tudta ki írt, és ő is reszketett, a sapkáját akarta levenni, de épp nem volt rajta, így csak a koszos, ősz haját tépkedte kérlelhetetlenül, de mégis benne bukkant föl először a józanság, és suttogva intette élete párját.
– Óvatosan bontsd föl, hátha utalvány van benne. – ezt mondta, és ebből is látszott, hogy azért nincsen teljesen az eszénél.
Ibolyka néni egy késsel óvatosan felnyiszatolta a kincsét, és kivette a tartalmát. Reszkető kezekkel az orrára illesztette a szemüvegét, és olvasni kezdett annyira erőlködve, hogy közben hangtalanul mozogtak az ajkai.
– Mit ír? Mit ír? – türelmetlenkedett V. Károly.
– A családról kérdez, hogy fontos-e nekünk, hogy mit tartunk annak, meg a nemzet szaporodásáról. – ezt mondta Ibolyka néni, és itt, a végénél el is pirult, elöntötte őt a kamaszlányok színe, és elhallgatott nagyon. Nem volt ő szokva ilyen beszédhez, hogy a szaporodás szóba kerüljön, viszont V. Károly belelkesedett, tovább tépkedte a haját, úgy érezte magát, mint egy kocsmai szemináriumon és diktálni kezdett.
– Írjad – mondta határozottan – írjad! – ám Ibolyka néni közbeszólt.
– Még tollam sincs. – ezt rebegte, de már kotorászott a fiókban, meglelte a készséget, és várakozóan az urára nézett, hogy mit írjon akkor. V. Károly, mint aki megtalálta a bölcsek kövét, diktálni kezdett.
– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve. Végső célja a gyermekáldás, hogy nemzetünk gyarapodjon és sokasodjon, annyit toszunk, amennyit a párt elrendel és előír, Isten engem úgy segéljen. – ezt kimondta egyszerre, és úgy nézett, mint valami hadvezér a győztes csata után, Ibolyka néni azonban nem írt semmit.
– Én ilyen mocskot el nem küldök, ilyenhez a nevemet nem adom. – vált tőle szokatlanul határozottá, és bár ne tette volna. V. Károly elordította magát, hogy Kuksi, behívta a kockaköves konyhába a kutyát, és csak akkor vágta nyakon Ibolyka nénit.
Módszeresen ütötte, miközben monotonul mondta neki, hogy leírja, amit kell, amit a Párt és pláne Ő kíván, mert rend lesz itt. Ibolyka néni hüppögve mondogatta, amit írt.
– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve…
– Ugye, hogy megy ez. – mondta V. Károly, belerúgott a kutyába, mert az már elvégezte a dolgát, bort töltött még, és visszaszólt az átkiáltó szomszédnak, aki érdeklődött, nincs-e valami baj.
– Nincs. – ordított vissza V. Károly – csak meghűlt kicsit az Iboly. – ezt felelte, és a szomszéd a falon át mondta el a receptet.
– Mondjon el két Miatyánkot, jobban lesz.
– Már mondja, már mondja. – válaszolt V. Károly, és jóságosan, megengedően tarkón vágta a feleségét.
– Azt a toszást is leírod. – így biztatgatta.
– Le, le. – válaszolt Ibolyka néni kezesen – Az „i” betűre rajzolhatok szívecskét? – ezt kérdezte még, mert a női lelket nem lehet kiismerni. Meg a madarak is csácsogtak, ezt el ne feledjük.
Vélemény, hozzászólás?