Díszpolgár a buszváróban

Döntés és kemény hangú levél – csurig paragrafussal – született arról, hogy a Kétfarkúak Felcsúton épített buszváróját le kell bontani, mer’ le kell. Le. Az ilyesmi nem újság Neriában, a hatalom gusztusa ellen való dolgoknak nincsen helye az élők közt, zúg a feje. Voltaképp így szerencsés is, hogy nem fekete Pobjeda érkezett, de majd, s aztán.

A ganyéság ott van ebben az egészben, hogy a tébolynak hivatali formát adjanak, olyan katonásan fasisztát, az építményt utasváró létesítménynek nevezi a dörgedelem, s ezzel bukik le, mert kijelöli mintegy a billogos buszváró és az eljárás helyét a magyar nemköztársaság, ellenben tömjénszagú illiberális kereszténydemokráciában, ergo pántlikás diktatúrában.

Nem messze a lebontásra ítélt utasváró létesítménytől van egy fedett sportlétesítmény, ami, mint az tudvalévő, a stadion asszonyneve, s mint ilyen, Neriának kedves, holott értelme nincsen. Azon a napon, amelyen a buszváró sorsa megpecsételődött, a fedett sportlétesítményben hatvanegy – 61(!) – elszánt ember tekintette meg a láblabda eseményt. Befértek volna a buszváróba is ennyien.

Ezt az egészet mindenki úgy gondolja tovább, ahogy csak akarja, oda és vissza ismerjük már a TAO milliárdjait, Mészáros elvtárs mesés életét és a kiskutya kókadt farkát is. Csak még mindig nem világos, hogyan lehet ez, hogy a rossebbe működik és virul a NER, sőt, burjánzik, gyarapszik, mint a rák, és elveszi az emberek eszét is, mint az szerte a net drótjaiban őrződik és megnyilvánul, valamint mindenféle ünnepeken.

Az orrom elé került egy kép, amitől elkezdtem szégyellni, hogy Vas megyei vagyok, de megnyugodtam mégis, hogy az ember a szüleit nem, csak a barátjait választhatja meg, és a képen szereplők nekem nem azok. Nincs baj, így altatgattam magam, de huzamosabban nézegetve ezt a képet, láttam ám, dehogynem, most van csak igazán. Meg, stílszerűen, irgalom atyja ne hagyj el!

Három jól fejlett, jól táplált férfibeteg van ezen a képen, akik örülnek egymásnak, másnak viszont nem. Arról szól a megmerevedett pillanat, hogy az eddig nem létező „Vas megye díszpolgára” címet most létezővé tették, és nyalásilag, mintegy a szervilizmust négyzetre és köbre emelve átadják Kásler Miklósnak, aki immár miniszter, s mint ilyen, a prime jobb keze, aki minden nap láthatja Őtet, s így voltaképp a díjjal neki üzennek: tiéd vagyok édes gazdám.

Gyomorforgató, infantilis aljasság, de mégsem ez ragadott meg a műalkotásban, hanem a képen szereplő három alak. Jobb oldalt a kitüntetett, kezében a bőrkötésű oklevél. Gyengéden tekint rá, azzal a meggyőződéssel, hogy senki más nem kaphatta, csakis ő, aki megtanította kezet mosni az orvosokat, és tízparancsolattal gyógyítja a rákot, meg a létező összes nyavalyát. Sőt, óvodásokat képez ki szerzetessé.

Arca kissé meghatott, de az a meggyőződés ül rajta, hogy megérdemelte. Egyáltalán, ezek meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Mindig, mindenben, mindenhol. Nála érdekesebb az oklevél átnyújtója viszont, aki a táplálékláncban messze a sámán alatt áll, és ezzel a gesztussal veszi meg a nyüves életét, hogy föl ne zabálják früstökre. Egyszerű ember, föl fogják a hatalom törvényei szerint, ez az ánuszfényesítő gesztus csak elodázza a véget.

Ezt még nem tudja, csak sejti, érzi a zsigereiben, így nyújtja át a mappát, ezt edd meg, ne engem, és könyörgés van a gerincében meg a bőre színében is. A harmadik, a fiatal szakállas az imára kulcsolt kezével csak kiegészítő alak, hogy kilegyen a szentháromság. A szemét viszont egyiknek sem látni. Lesütik, ami jelentheti azt, hogy a lelkiismeret nem veszett ki belőlük egészen, és tudják, milyen nevetséges színdarabot játszanak. Vagy rosszkor exponált a fotós, soha nem tudjuk meg.

S még mielőtt nekem esne a nagyérdemű, hogy miket hablatyolok össze itt buszvárókról és lesütött szemű alakokról, hogy mi köze ennek egymáshoz, kiterítem a betlimet: ezek azok. Ezek írják a bontásra felszólító leveleket. Ezek működtetik a rendszert jó pénzért és hamis plecsnikért. Ezek eszik meg az életünket, mert a szervilizmus oly fokán állnak, mint Aureliano Buendia katonái: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.”

Hogy pokol az élet, annak Orbán az indoka, de az oka ezek. A házmesterek, akik a két kezükkel lakoltatnak ki, bontanak és építenek, akik hivatalos levelekbe öntik a NER-t, átkozódnak és fenyegetőznek, kommentelnek, beszólnak a buszon és leköpik a koldust. A szárba szökő, delíriummal terhes őrület, ami akkor is itt marad, amikor Orbán már sehol sem lesz, ezek a magyar alakok, akik évszázada állandók, csak az arcuk változik csendőrből ávóssá, munkásőrré és elsőáldozó ministránssá aztán.

Ezek az ország igazi veszte, s mint Máraitól tudjuk, ez a fajta nem változik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum