Forradalom van a mi uccánkba’

Ültek ezek hárman a kocsma hűvösében, a Tóni, a Jenő meg az Ottó, de nem a Tóth. A fene se tudja, milyen Ottó, olyan magyarul férfias a böhöm hőségben, foltos atlétában és borostásan, meg Buddha totyakkal, de akárha Adonis mégis. És úgy is meregette a szemét a csapos lány blúza alá, úgy hívogatta a melleit, mintha rajta kívül hím nem is lett volna a fröccsszagú életben, ammóniával vegyesen, persze.

A Tóni meg a Jenő a világ ilyen csalfa folyásán már rég túljutottak. Nem vártak semmit, mert által jutottak minden jón és rosszon az örök vasárnap délelőttben, amelyen, ahogyan az millió éve megíratott a köveken, születési előjoga minden magyar macsónak, hogy a kölkei, a porszívó és a felesége hangjai elől a fröccsök gőzeibe meneküljön egészen napnyugtáig, mert mindig akadt valami marasztaló ragacs.

A színpadot úgy rendezte el tehát a teremtő keze, hogy ezek hárman máma soha föl se keljenek, mintha technocol lenne a seggükön, esetleg epokit. És senki sem tudta, hogy ez lesz az a nap, amikor már délután felé elindulnak mégis kifordítani sarkaiból a világot, de nem találják azt, mert sarka az sehol nincsen neki. Végtelen élei vannak, és pláne ezek körbe is vezetnek, és konok keresésük közben mindig szembe mennek magukkal.

De most csupáncsak délelőtt volt, az aszfalt még nem bugyborékolt, csak pöfögött. A csapos lány is harmatos volt még, és a Nap, ahogyan sütött át a légyszaros ablakon, csíkokat rajzolt az arcára, amitől Ottó annyira férfias lett, hogy kérnie kellett egy feles kevertet, és innen indult el minden bonyolultság, hogy a végén még a Jenő biciklije is elveszett, de nagyon.

– Na, egy kis gyorsítót. – így noszogatta a kanos Ottó a másik kettőt, akiket buzdítani annyira nem is kellett, mert valahogyan ezekben is benne volt a kehe, hogy így, ilyen direkt módon mázolják szét a tudatukat, gyorsabban és alaposabban, mint a fröccsök végtelen tengerével. Meg, ami jár, az jár. Hát nem? De. Így, ilyen megfontolásokkal léptek be az alagútba örök igazságokat keresni teljesen hiábavalóan.

Ilyenkor pedig, amikor megsűrűsödik a történelem, amellyel a magyar férfiember merészen szembenéz, baljában a keverttel, a másikban a harmatos fröccsel, óhatatlanul, mintegy önkéntelenül feledkezik meg a csapos lány seggéről és melleiről, hogy megtárgyalja a világ folyását. Már, ami a légyszaros ablakon keresztül beszivárog belőle, annyit.

-‘ Gésség. – ennyit mondott Ottó ima gyanánt, mint ahogy illik, és ittak, és a templom is kongatott válaszul meg kajánul, mintha bólintana rá, pedig dehogy. – Hát, kirúgták az Ernőt. – folytatta a bevezetésből egyértelműen fakadóan, és ettől olybá tűnt, mintha az Ernőre, a halálára innának, pedig csak magukat siratták, és még csak nem is tudtak róla. A másik kettő hümmögött, hogy ja, meg hát, ilyeneket, a végtelen együttérzés rigmusait.

– Még hármat, virágom. – ezt már a Tóni mondta a csapos lánynak, aki egy mozdulattal a tévét is bekapcsolta, hogy tán akkor nem a melleit stírölik, mert azt másnak tartogatta, nem ilyen leharcolt proletároknak, hanem fehér lovon vagy fekete béjemvén érkező hercegnek. A haja színe nem számított, akár szőke is lehetett, de pepita is, mindegy, csak vigye el. Tele volt elvágyódással a levegő.

Viszont a tévével nagyon melléfogott, mert abból olyan töménységben ömlött a határt nem ismerő hülyeség undorral és gyűlölettel elegyest, hogy így, a keverttel – fröccsel izmosítva – olyan gyúlékony elegyet alkotott, mint a szivárgó gáztűzhely, amilyet tegnap prezentált a szomszéd néni, aki találkozni akart az urával az atyának jobbján, de a böszme mentősök visszacibálták a valóságba, pedig nem is akarta egyáltalán.

Ilyen volt ez a környék. A gyönyörök kertje panellal övezve, ahová menetrendszerűséggel járt a mentő ájultra ivott embereket elcipelni, akik mindig visszaszöktek reggelre, hogy végtelen legyen a szenvedés. De nem tudtak róla, hogy ez az, azt hitték, ez az élet, és más már nem is lehet. Ezért volt az, hogy a Tóni, a Jenő, meg az Ottó, de nem a Tóth, egyáltalán nem lógott ki a festményből, amit Bosch pingált, és nem fogta vissza magát.

Mondom, valami nagy ünnep volt, és a mi hármunk végleg elfeledve asszonyt, gyereket és a rántott húst, addig ittak, addig nézték a tévét, míg teljesen el nem áradt bennük a gonoszság, és elindultak migráncsot keresni a pöfögő flaszteron, de előtte még megfogták a csapos lány csöcseit. Ekkor a vak komondor felvonyított az ablak alatt, meg a lány is, aki úgy csapta pofán az Ottót, hogy kirepült a napvilágra, a másik kettő meg röhögve utána.

Keresték a migráncsot égen és földön, de nem volt se itt, se Fokföldön, se Ázsiába. Így hát l’art pour l’art vonyítottak, amitől olyan lett az utca, mint a Flinstonoknál. Nyíltak az ablakok, polgártársak jelentek meg a keretekben, és nézték a mozit, hogy mit vetítenek máma, amikor Ottó a csapos lány melleire gondolt, de más jutott az eszébe róla, és váratlanul meg hirtelenül felüvöltött:

– Orbán, takarodj! – hogy honnan jött ez elő, azt senki sem tudta, de a lelke sötét oldala teljesen elhatalmasodott a közlendőjén, és egészen cifra, a magyar nyelv gazdagságát a legnagyobb mélységekig bemutató szókészlet buggyant elő belőle, amelyben bőven szerepeltek bizonyos testnedvek és nyílások, a legősibb foglalatosság szülőanyával együtt emlegetése, megminden.

Amilyen váratlan, annyira határozott volt az óhajtás, amitől a Tóni csuklani kezdett, a Jenő pedig átbucskázott a biciklin, a szaltó után pedig ömlött a fejéből a vér, és már jött is a menetrend szerinti mentő, mert már indok volt rá. Az egyik bámész lélek hívta őket, mert jóságos volt, ismerte ezeknek a kínját, és úgy döntött, jöjjön az a mentő, mielőtt megérkezik a TEK. Mert kinek hiányozna az a húgyszagos utcában, ugye.

Így történt, hogy bár a forradalom véres volt, de rövid és eredménytelen. S ahogyan a hármakat elvitte a mentő, az utcát megülte a reménytelenség. A csapos lány is elnézett még mindkét irányba, de se paripának, se béjemvének nyoma sem volt sehol. Csak a Jenő biciklije feküdt ott kiterítve, mint a fölkelés egyetlen mementója. De arra járt egy kamasz Nike cipőben és hülye hajjal. – Jé, egy bicikli. – Ennyit mondott, fogta, és most viszi.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!