Egy óvodás naplója (8.) – Gusztushusz

Örütt nagyona zibojnéni, mer ujraláthatott minket anyár után, véget értaszünet. Seholse vótam ezalatt, a zanyu vigyázott otthol miránk, a szobába jácottunk sokatmeg nésztük a tévét is mindig. A zapuva is, fociztak is benne, apu káromkodot meg ittaa sört. Néha átjött a pityu a szünetalat, ugyanaszt csináta, minda zoviba, hüjéskedet mindigmeg gunyuta a minielnök bácsit.

Tavassza vóta zoviba a minielnökbácsi még, labdát hozot meg kiskapukat, azza a bácsiva, akive régen vótunk migráncsnézőbe, csakmost televót a zovi napszemüveges bácsikka, alig fértekel, annyivót. A minielnök bácsi fölemet, puha vóta a kezeneki, meg kolbászos szagais vót, leis fényképeztek minket. Anyu az nemörűt ennek, de asztán megin visszajött, deakkor nem hozott labdátmá, csak úgy vigyorgott fétemismá tőle. De ement.

A szünet alatt apityu apukája kiföstöttea zovit, örűtis a kisböske neki, hogy mijenjó szaga vana falnak. A kiböske ojan mintvót. átlátnia fülein megmindig esirjamagát. A zibojnéni aszonta, hogymá nagyok vagyunkés ezé ebbea zévbemer jövőre mármegyünk a ziskolába, szóva ebbea zévbe mánemmindig kell aludni ebédután, hanem majdmesél nekünk sokat.

Monta is a zibojnéni, miket, csupa szencségeket, szentisván, szentmargit, ijeneketmeg katonásat sokat, aszonta, jólessz nagyon. Kiis próbátuk, aszonta a zibojnéni, hogymingyá gusztushusz, kérdeszte, tuggyuke miaz, de senkise tutta, emeséte, hogy szentistván mega zállam, meghogy keresztényesség, mega zisten. Montam nekihogy énesztudom, mer a zapu is szokta emlegetni a zistent amikó nézia meccset.

Kesztem emondanihogy miket monda a zapu, de a zibojnéni mérgeslett, hogy fogjambea szájamat mer beállitta a sarokba, a pityu meg röhögöt, a kisbözske megmegin elsirta magát, pedig nemis vele kiabát a zibojnéni. Befogtama szájamat, mermonta a zibojnéni hogy ünnepűni fogunk, és asztmajd gyakorojjuk sokat.

Kérdeszte, hogytuggyuke mi azahaza, meg szerettyüke. A pityu monta, hogyő igen, és aszonta, hogy a haza aza szobájaneki a macijáva, mer ha aszongya a zanyukájahogy mennek haza, akkó mindig odamennek a macihoz. A zibojnéni aszonta, hogy a pityuaz hüje, és a sarokba álittota, nemtom mér, dea pityunakmindeggy, csak vihogot a sarokba mostis.

Aszontaaz ibojnéni, hogy ittvana bácsi, akive ementünk migráncsnézőbe, az beszélmajd a hazáró, meghogy hogykell szeretni aszt, hát, nemtudom, mitakar mondania a pityu macijáró, de mindeggy. Nekiát ezis beszéni a szentekrő meg a zállamról. Aszt tudom, mi az, a mútkóis leestem a biciglirő és betörött a zállam, csak úgy vérzettis, anyu sikongatott, hogy szüzanyám.

Eza bácsiis a zállamról mesétmeg, szentistvánró mega szűzanyáró. Mindent értettem, a haza az, amikor leesünka biciklirő és azanyu sikongat, esetleg a pityu macija. Dehogy eszt mérünnepejjük gusztushuszadikán, aszt nemtudom, megis kérdesztem, de az ibojnéni eszörnyett és kérteaz elnézést a neveletlenségér. A bácsi is szítta afogát és kérdezte, hogyhívják a zanyut, montam, anyu.

Lilaletta bácsifeje, a zibojnéni is fehér, a pityu röhögöt, a kisböskemeg esírta magát, deaz mindig sir, énmeg unatkosztam. A dadus kacsintotta zajtóból, meg mutatta a hüvejkujját, eszt nemtudom mitjelent, de bátorlettem tölle, és döntöttemhogy megyekmer váradömperem. Fütyűteka madarakiss nagyon. Megsütött anap. Montam, vára dömperemmegyek, és mentemhaza.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Egy óvodás naplója (8.) – Gusztushusz
  1. Haris Gizella szerint:

    Dupla annyi időbe telt elolvasni, de megérte! Nagyon-nagyon beletalált a lényeg közepébe! Tanító néniként én is pont így fogtam meg a téma közepéét, ahogy a gyerekek. Életem legnagyobb kincseként őrzöm azt a mondatot, amit Évike mondott: “nekem Csiza néni (én) is a hazát jelenti!” Bízzuk a gyerekekre…ó, ha ezt az agyamentek is megértenék!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!