Légyszemközt

Tegnap reggelre, illetve hát, pitymallatra inkább, egy hulla feküdt a szobám közepén. Sikongatás és rendőri erő forszírozása nélkül egykedvűen hajoltam a test fölé, amely hanyatt feküdt a padlón, lábai az ég felé meredtek, és élet híján mozdulatlan volt természetesen. Megböktem a hasát, de arra sem reagált. Nézegettem, hogy ismerem-e, de olyan egyformák életükben, halálukban meg pláne, teljesen nem volt ismerős az ábrázatja, a szemei is kékes-zöldes kifejezéstelenek voltak, az egyikben tükröződött a nyitott ablakon át egy bárányfelhő, éppen elment egy autó, nem törődve azzal, hogy itt nemrégiben megszakadt egy élet.

Egy légy volt az. Illetve az egyik a három közül, amelyek napok óta zaklattak összehangoltan, mint valami repülőszázad. Nem voltunk jóban egyáltalán, amikor az orrom végin illegették magukat és a karomat birizgálták a lábaikkal, akkor sem kívántam a halálukat, csak agyon akartam csapni őket. Hogy a három közül melyik volt ez az egy, amelyik most itt feküdt szégyenszemre, azt nem lehetett tudni, olyan egyformák voltak, mint a cserkészek vagy az elsőáldozók, és olyan szemtelenek is. A piac is közel van, jutott szembe, ott szocializálódtak ezek, tanulták a kegyetlen életet, s lettek ilyen pofátlan galeri. Az ott a multikulti fertő, semmi rend, és ez meg is látszott ezen a hármon.

Ott feküdt tehát ő, milliók közt az egyetlenegy, s így, holtában, mielőtt illőn eltemettem volna, elmondtam egy de profundist fölötte. S amíg mozgott a szám, elgondoltam, hogy teljes volt-e vajon az ő négyhetes élete, amelyet az Úr rendelt neki igen szűkmarkúan, s hogy boldog volt-e egyáltalán, szeretett-e, gyűlölt-e, vannak-e gyerekei, s látta őket valamikor, vagy száműzöttként élnek egy másik lakásban, ki tudja, milyen veszedelmeknek kitéve. Semmit nem lehetett tudni róla, és már nem is lehet soha. S hogyan halt meg, leesett a plafonról, vagy röptében hagyta el a lelke, miközben lepergett előtte az egész élete, ezt sem. Talány volt ez, mint minden légy élete és távozása az árnyékvilágból.

S hogy mi tartotta itt vajon, milyen remények és érzelmek, hiszen az orromon szaladgálva nem várhatott tőlem szerelmet, barátságot is alig. A sarkokban pókok ültek csak a combja húsára várva, élelmet sem nagyon talált itt. A szabadulás lehetőségét mindig megkapta, szélesre tárt ajtó és ablak két irányban is, azon túl a tág, nagy világ, de nem élt vele. Önként ítélte magát életfogytig fogságra a szobában, jelleme így olyan acélos lehetett, mint Gojko Miticnek hőskorában a Kékes televízióban. Így kapcsolódott ő ezer szállal múltunkhoz és dicsőségünkhöz. Érdeklődő volt nagyon, ez jutott még az eszembe. A számítógép monitorán alakuló kéziratokat olvasgatott, hallgatta a zenéket, és a televízió is rendre lekötötte a figyelmét, s most itt fekszik kiterítve.

Isten, ha van, kegyetlen egy játékmester, mert ránézésre nem látszott rajta az öregség. A hasa nem ereszkedett meg, lábai nem lettek görbék és erőtlenek, szárnyai feszesnek mutatkoztak. Ha légylány lennék, csaphatná nekem a szelet, ez látszott rajta, s az még, hogy stramm egy alak, voltaképp élete virágában is lehetne, de nem volt abban a jelek szerint. S most, hogy földi pályája véget ért, nem tudni, hogy rövid élte igyekvése elnyeri-e jutalmát, s míg ezen mélázok, ő már katica mondjuk, vagy épp pillangó. De még az is bizonytalan, hogy egy légy számára előnyös-e katicának lenni, vagy jobb, ha szúnyogként születik újjá. Egyáltalán ismeretlen a bogár-rovarvilág hierarchiája, hogy egy légy mire vágyhat, amikor így is, úgy is megzabálja egy rigó, egy fecske, hogy kezdődjön minden elölről. Szar ez így, de, mondjuk, nekünk se jobb.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum