Mi, sok emberek

Tegnap Orbán Viktor Mihály, akárcsak Nicanor atya Macondóban, kihörbölte a forró csokoládéját, és egy csöppnyit ugyan, de jól láthatóan elemelkedett az anyaföldtől. Így látott neki megváltói tevékenységének kéretlenül és gyalázatosan, mert azért van abban valami báj, hogy demokráciára oktatja Európát – szerintem. Pedig ezt tette, egészen szó szerint azt közölve a hallgatósággal, hogy „a demokrácia helyreállítása a következő hónapok feladata, amelynek a végére a jövő év elején esedékes európai parlamenti választásoknak kell pontot tennie”.

És ekkor nem szakadt le az a nyüves mennybolt, sőt, a böszme európai csinovnyikok sem röhögték el magukat, s mondták neki, hogy eredjen a francba, hanem udvariasan meghallgatták, s csak a bajszuk alatt dörmögték, hogy hát, hülye ez, és ebbe a jólneveltségbe dögölnek aztán bele velünk együtt. Ilyen komilfósak voltak ezek Münchenben is ’38-ban, és tudjuk, mi lett a vége, mint majd most is, hogy megüli a gonosz Európát, benne a magyarföldet, s így minket is, tehát elmennek ezek a susnyásba, annak is a retkes mélyire. Oda való az összes.

Politikus mind, lehet akár jól szabott öltönye rogyasztott gatya nélkül, akkor is, s játsszák itt nagykomolyan már évek óta, hogy kibasszák ezt a gnómot, akár a macskát szarni, aztán meg á, dehogy. Mert kell nekik az ő, meg a hordája szavazata a Dájcstomival az élen, Szájerig bezárólag, mert elkurvult a világ, csakszólok, dejszen úgyis tudod. Azt is mesélte még ez a mi tenyészpéldányunk, hogy ez az Európa nem hallja meg az emberek szavát, ettől pedig megbicsaklott, de baj, az nincsen, mert neki viszont van füle, hogy értse a ‘zembereket.

És ekkor sem mondták neki, hogy eriggyen má’ a picsába. Ilyet nem mondtak neki, sőt, gondolom, udvariasan tapsikoltak a rózsaszínű, puha tenyerecskéjükkel. Sőt, az sem ugrott be a csökött agyukba, hogy az ilyenek, akik megállás nélkül hivatkoznak a ‘zemberek szavára, végül vegzálják, aztán elzárják azokat, mint történik ez a mi civiljeinkkel és méla homlesszeinkel, hiába rázom én itt a ketrecem, és téped te is, nyájas tanulmányozó lélek. Nem maradt más, mint a soha nem volt Isten, és az elázott puskapor. És ennek a kettőnek a kombinációja nem egy nyerő páros, ezért ülünk a szar közepén reménytelenül.

Arról nem világosította fel ez a Cipolla a megdermedt ajrópaiakat, hogyan kell meghallani a ‘zemberek szavát. Tán kontinens-konzultációt képzel, levelet intéz az ötszáz millió emberekhez szerte a Gibraltártól a havas csúcsú Urálig, belakva mintegy a nem neki rendelt, de óhajtott világot. És a tehénpásztorok, valamint a beállt amszterdami hetérák bávatagon néznek, hogy mi van itt, s a friss, gőzüzemű megváltó levonja a tanulságot, hogy mit is akarnak, pedig még ők sem tudják. „Az emberek két dolgot akarnak: az egyik, hogy ne engedjünk be több migránst, egy nagyon erős határőrizetet akarnak. Valamint azt, hogy akik már bejöttek, azokat vigyük vissza.”

Pedig a Sancho Panzának és a Rózsa Sándornak egyáltalán nem ez jár a fejében. Az jár neki abban, hogy odavannak a vetések, meg, hogy nem borjadzik a Riska, bedöglött az autó, és megcsalta a felesége. Ilyen bajai vannak a ‘zembereknek, és ott tartunk, hogy ez a diabóló beléjük dumálná a migráncsot, mint tette azt a magyar lelkekkel is, hogy mindent megül már a téboly. S mindeközben a Szijjártóval meg az összes kakaduval együtt verik a mellüket, és mimagyarokoznak, amit nagyon nem kéne, mert fölbüfög az odaégett rántás. Nem mindenki trottyos gatyájú dagadt óvodás, és nem is rikácsoló kőbunkó. Viszont mimagyarok és a mi, sok emberek Európában megbabonázva nézzük/zik a cirkuszt, aminek nagyon rossz vége lesz. Ez ziher.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum