Fülöp, Fülöpünk

Polgártársak, tegyétek le a fröccsöt, vagy épp ürítsétek fenékig, mint a gyász italát. Szörnyűség ült ránk. Meghalt Fülöp, Fülöpünk, az igazmagyar gólya, és méltatlanul. Nekirepült a villanyvezetéknek, és a sorosista áram agyoncsapta őtet. Bánat üli meg Bodrogkeresztúr partjait, a Párt kósza lelkét, valamint a tágabb haza, a Kárpát-medence, és annak túlnani részei, Borneo és Celebesz, meg ősi földünk, Szíriusz valamennyi vidékét és zegzugát.

Erősen keresik a felelőst, aki kihúzta azt a nyüves drótot, és vizsgálják azt is, hogy valamely borsodi partizán nem kevert-e bódító szereket Fülöp italába a helyi kocsmában, ahol halála előtt pár órával – szokása szerint – kedélyesen beszélgetett barátaival, megvitatva a labdarúgás, a vetések és Irénke terméketlenségének gondjait. Itt csak a szokásos két sörét fogyasztotta, pár szárított és sózott békacombbal, ám valami miatt mégis feldúltan távozott, a biciklijét is ott hagyta. Innen indult a tragédia.

Fülöp jó elvtárs volt. Amióta letelepedett a faluban, már harminc kis magyar gólyát nevelt fel, és még CSOK-ot sem vett igénybe. Jó lesz nekem elvtársak – így mondogatta – néhány ágdarab, és a Párt segedelmével, erős hittel és kitartó akarattal megoldom ezt is. Takaros fészket épített délre néző ablakokkal, nagy éléskamrával, hogy a szűkös napokon se kelljen sorban állnia a Blahán az indiaiknál. Valami miatt erősen ódzkodott tőlük, és csak dakotaként emlegette őket.

Fény derült persze az ösztönös irtózás okára is, amikor a kultúrban vetített képes élménybeszámolót tartott bohó ifjúkora afrikai kóborlásairól. A falu krémje elhűlve nézte az iszonyú felvételeket, amelyeken csak migráncsok voltak láthatók, és Fülöp – jó dramaturgiai érzékkel – mesélt az AIDS-ről és mindenféle nemi nyavalyákról, amelyek sújtják azt a vidéket. Páran azt gondolták, meghülyült, de a Párt is ekkor figyelt fel rá.

A KDNP ifjúsági tagozatába lépett be, mert ugyan élete virágában volt már, de mégis csak tizenöt éves, és ezzel nem tudtak mit kezdeni. Szorgalmasan eljárt a gyűlésekre, gyakorolta az egymás talpára lépést, szórólapozott, és társadalmi munkában hordta a kölkeket az egész faluban, szárnysuhogása nyomán tele lett újszülöttel a Bodrog partja.

A kampány során kétnaponta mutogatta a képeit az afrikai veszedelemről, sőt, odáig is elment, hogy amikor március végén érkezett egy gólya messzi vidékekről, nem engedte be a fészkébe, mondván, migráncsokat be nem fogad. Ezek egyébként már az elhülyülés jelei voltak. Ekkor kezdett levéltárba járni, hogy magyarságát bizonyítsa, holott erre senki nem kérte a Pártnak tett szolgálatai után. Ám mégis lényegesnek tartotta, ez mutatja erős elhivatottságát és hűségét.

Nem is kellett sokat kutatnia. Kiderítette, hogy bár ő Aragóniában született, de mégis csak ősi magyar vér csörgedez az ereiben. Az ükükük apjáról született ugyanis a közismert sláger, amelyben a török gyerek megvágta a köbnagyfater lábát, a magyar meg gyógyította. Hogy miért nevezték az ősét egyben gilicének ebben a dalban, az már nem is érdekelte.

Megtudta ugyanis, megértette, hogy miért dobbant akkorát a szíve, amikor először meglátta ezt a tájat, s hogy mért képtelen elhagyni azóta is, immár tizenhárom éve. A génjeiben volt a magyarság, és érhető okból – mint a nóta is mutatja – az iszlamisták zsigeri gyűlölete, így kerekedett ki és vált egyenessé az útja az otthontalanságtól a párt ölelő karjaiig, és még tovább is.

Halála előtt nem sokkal Robiról, a medvéről tartott előadást a kocsmában, aki jól példázza a globalista multikulturalizmus kudarcát. Lám, itt kóborol az országban nyugalmat nem lelve, mert hiányzik belőle a szülőföld aléló szeretete. Golyót követelt neki, hogy megismerje a magyarok istenét, s amikor szabadon engedték, letargiába esett, mert a gyengeség jelét látta ebben. – Nem kéne irgalmat ismerni. – Ezt sutyorogta a napszítta csőrével.

Aznap este erősen berúgott – Isten legyen irgalmas neki -, kivetkőzött magából, és spanyolul hadovált össze-vissza. Ketten támogatták el a fészkéig, hogy a fiatalok ne lássák ilyen méltatlan helyzetben. Másnap semmi sem látszott a drámából, kimosakodva, sőt, csokornyakkendőben arról ábrándozott, hogy levelet ír Kásler professzornak, bemutatva neki kutatásának eredményeit. Ezután ütközött a vezetékkel, és halt érthetetlen halált.

Mindenki gyászolja, a KDNP helyi ifjúsági szervezete mégsem tekinti a saját halottjának. Végül is, csak egy gólya volt, ez áll a közleményükben, sőt, mint azt suttogják, kampány indult, hogy rábizonyítsák, ügynök volt, sorosista kém bizonytalan spanyol kapcsolatokkal. Egy ismeretlen az éjszaka piros matricát ragasztott a fészkére, és senki nem vette le azt. Ki érti ezt?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum