Felcsútról a nő

Orbán Viktor napkeleti bölcs lett, és egyben reszkető fejű nagyapó, ám mindeközben diszkrét trágyaillat lengi őt körül, amely a pórusaiból szivárog. Ez, amit újólag előadott tegnap a női nemről, nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó pörformansza volt, de kerekdeddé vált tőle a portréja, miközben a Kossuth-béli szeánsz során szokás szerint minden kontroll nélkül folytak elő belőle a szavak és a mondatok. Ennek az arcképnek a sarkába egy vasvella van támasztva, a költő ezt nagyon hangsúlyosan helyezte oda, mutatva hősünk gyökereit, amelyek között örökre meg is rekedt, beléragadt mintegy a tyúkszarba.

„A világ sokat változott azóta, hogy én fiatal voltam. Az emberek, különösen a nők is másképpen gondolkodnak. Úgy látom, hogy azon nőknek az aránya, akik nem egyszerűen gazdasági kényszerből, merthogy szükség van még egy fizetésre otthon, hanem személyes ambíció okán is szeretnének dolgozni, ezeknek a száma nő, úgy látom. Tehát ez az életfelfogás, életstratégia, filozófia mintha nőne Magyarországon is. Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ilyeneket ábrándolt össze hősünk, és nem árt elgondolkozni azon, mi süt át, mi dereng az ilyen gondolatfoszlányok mélyiben, a létezésnek milyen ősi formája, amelyben az asszony jól tartott konyhai és ágybéli robot, illetve hát, rabszolga inkább, akire rácsodálkozik, az ura, hogy jé, ennek meg van öntudata, ezt meg honnan a rossebből szedte össze. S miközben előadja itt nekünk a tévedhetetlen öreget – ez valami új maszka most, a nép immár mindent tudó atyja, ugye -, azt mutatja be mégis, hogy a való világtól nem egy generáció – mint sejtetni szeretné – választja el, hanem egy egész világ.

Ha Kádár apánk nyilatkozik így, akkor még megértők volnánk, de tán ez a példa is sántít, hiszen ő egyenrangúak tekintette az elvtársnőket a mozgalomban. Sőt, előtte Rákosi pajtás is szívesen nézegette a traktorista és esztergályos lányokat. Így, ha belegondolunk, amikor a mi frissen avatott bölcs öregünk, a falu új vénje, amikor a saját fiatalságáról mesél a köréje gyűlő aprónépnek, akkor az idő sokkal mélyebb lukaiba álmodja vissza magát. Minimum a fehér lovas őfőméltósága idejébe, és ez nem is meglepő. A Kossuth tér átépítése így nyer értelmet a feudális családmodelljével kikerekítve, csakhogy ez itt a XXI. század, de még nem vette észre.

Ez a stigma, hogy egyetlenünk nőkhöz való viszonya enyhén szólva is problémás, rá van rajzolva Anikó asszony elgyötört ábrázatjára is. Bár illetlen dolog az ilyesmi, nem tűnik boldognak az a nő, de lehet, hogy csak gyomorbajos. Amikor karriert építhetett volna, akkor az ura még nem volt ilyen bölcs öreg, így ragadt bele a házimunkába és a szőlő gondozásába, hogy a számolatlan purdé neveléséről ne is beszéljünk, illetve ezek saját lábra állítgatásáról, de ezek már családi titkok, nem illendő firtatni őket, az a bíróság dolga lesz majd.

Viszont, hogy Orbán et. ilyen nóvumként fedezi fel, hogy a nő nem beszélő gép („ezeknek a száma nő, úgy látom”), minden eddigit megmagyaráz. A vak komondort, a bugyogóban matatást, a szép lehet, de okos nem beszólásokat, az egész macsó szart, amit ő meg a haverjai előadtak itt nekünk. Ezek összességéből azt a képet vonta le az ember, hogy jé, ezek meg bunkók, de ezzel semmi újat nem fedeztem fel, nem úgy, mint Orbán a bölcsőde és óvoda intézményét. Mire másra utalhatott ezzel ugyanis: „Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.

Ezen a ponton megkérdezhetnénk tőle azt is, tudja-e, hová vitt két napja egy zsák labdát, de fölösleges, látszik, hogy teljesen kész van a manus. Így ábrándozik az ifjúkoráról, amit most lányos zavarunkban nem tudunk hová tenni. Ha már női egyenjogúság, akkor miniszterügynök úr szíves figyelmébe ajánlhatnánk például Pipás Pistát, született Földi Viktóriát, foglalkozására nézve bérgyilkost, vagy esetleg George Sandot, aki Amandine Aurore Lucile Dupin néven látta meg a napvilágot, és író volt. Mindkettő jól példázza a nő öntudatra ébredését már Orbán et. megvilágosodása előttről.

De míg az előző megrendelésre irtotta szenvedő nőtársai elbizakodott férjeit, mint amilyen Orbán et. is, a második otthagyta a sajátját, mert nem értettek egyet a nők szexuális egyenjogúsításáról való eszményeikben, igaz, a XIX században. Mindez annak fényében érdekes, hogy egyetlenünk milyen elcsépelt spanyolviaszkot fedezett fel megint, bemutatva, hogy avas szagú parasztudvaron látta meg a napvilágot, és ott is maradt. Ami ennél lényegesebb, hozzávetőleg azon a szinten, mint azt hiszem az „Ovizsaru” című film óvodása, aki a ráismerés bizonyosságával mondja el Schwarzeneggernek az egyetlen igazságot: „A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk.” Hát, így valahogy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum