Állásinterjú

– Szóval, professzor úr, a miniszteri állásra jelentkezik?

– Igen. Miért, van más is?

– Rendőr, postás, vasutas. Kisvasutas, teszem hozzá.

– Maradok a miniszternél.

– Melyik érdekli?

– Több is van?

– Rengeteg.

– Az tetszene, ahol okosnak kell lenni nagyon.

– Olyan nincs.

– Milyen van?

– Önnek a Balog tiszteletesé állna jól.

– Az mivel foglalkozott?

– Ne érdekelje. Egy a kérdés, lojális ön, hűséges, szervilis?

– A végletekig.

– Akkor nem lehet baj.

– Ez az a kormány, amelyikért élni, halni akarok.

– Helyes. Nyelve van?

– Mint a kaméleoné.

– Nem fél használni?

– Verdesek, nyaldosok.

– Nagyon jó. Miért akar miniszter lenni?

– Nem akarok.

– Hogyan?

– Mondták, hogy legyek. Mi több, hogy ajánlatos lennem.

– Értem. Térjünk át a szakmai életútjára.

– Melyikre, az orvosira, vagy a történészire?

– Az érdekelne, hogyan látja a világot.

– Nagyon jól, kiváló szemészem van.

– Nem így értettem, a világnézete érdekelne. Isten?

– Szeretem őtet, az összes szenteket tisztelem, még az aprószenteket is.

– Teremtés vagy Darwin?

– Ne is emlegesse nekem azt az eretneket. Meg kéne égetni. Teszem hozzá, ha elnyerem az állást, a követői meg is kapják. Olyat lehet?

– Azt hiszem, nem.

– Öreg hiba.

– Tetszik a lelkesedése.

– Igyekszik az ember.

– A Föld lapos?

– Milyen legyen?

– Amilyennek tapasztalta.

– Már láttam a peremét álmomban.

– Gyakran álmodik?

– Egyfolytában.

– És miket?

– Ilyen tudósos dolgokat.

– Például?

– Gyógyításról sokat.

– Hogy?

– Ha betartjuk a tízparancsolatot, nincs rá szükség.

– Ne mondja. Érdekes, megfontolandó idea.

– Örülök. Tudja, hogy ősrobbanás sem volt?

– Honnan gondolja?

– Én magam nem láttam, senki nem látta, kitaláció, spekuláció, egy nyamvadt video nincs róla. Akkor? Kérdem én.

– Tetszik a határozottsága. Oktatással is kellene foglalkoznia.

– Ugyan!

– Sajnos. Ért hozzá?

– Menni fog Isten segedelmével az is.

– Van elképzelése?

– Kéne?

– Nem feltétlenül, azért mégis, valami halvány derengés.

– Nem kell túlzásokba esni.

– Kapisgálja már.

– Az iparkamara mondja meg úgyis.

– Beletrafált.

– Az ikszet ismerjék azért.

– A szívünkből beszél. Mondja, magyar ember ön?

– Árpád házi egyenest.

– Kiváló.

– Semmiképp sem finnugor.

– Olyan halszagú, ugyan.

– Ugyehogy.

– Misejáró ember ön?

– Ott lakok a sekrestyében.

– Helyes. Semjén elvtársat ismeri?

– Nem volt szerencsém eddig.

– Majd lesz.

– Tehát elnyertem a hivatalt?

– Honnan tudnánk?

– Nem önök döntenek?

– Hová gondol? De gyanús. Van akarata?

– Legyen?

– Egyáltalán ne. Önálló gondolata?

– Szükséges?

– Imperialista maszlag.

– Akkor nincs.

– Helyes. Majd megkapja a szókészletét.

– Kérem?

– Mit mondhat, mit gondolhat, egyéb szabályok.

– Ezek szerint van esélyem?

– Ha sokat kérdezősködik, nem lesz.

– Bocsánat.

– Majd belejön.

– Értesítenek majd?

– Egyáltalán nem.

– Az eredményt honnan tudom meg?

– Szokott ön újságot olvasni, hetilapot?

– Olykor. De csak a tiszta forrásút. Magyar Idők, ilyenek.

– Tökéletes. Az elkövetkező időben szerezzen be Figyelőt.

– Miért?

– Abban benne lesz minden. Előbb tudják, mint mi.

– Világos. Azért remélhetek?

– Azt lehet. Meg imádkozni.

– Szűz Máriához? A magyarság miatt, tudják.

– Ugyan. Magasabb helyre. Cinege utca, ki nem mondom a nevét, legyen elég ennyi: RBNVKTR.

– Ja, hát úgyis benne vagyok a láncban.

– No, akkor nincs semmi baj. Örültünk.

– Én jobban.

– Na, menjen már, kis huncut.