Szánalmas

Most, hogy Orbán et. már a világmindenség minden ojjektumának és organizmusának mindent megígért, mindenkit megfenyegetett és mindenkit megalázott, mivelhogy célegyenesbe ért a népek szédítése és herélése, amelyet valami furcsa eufemizmus miatt kampánynak neveznek, egyszerűen elfogyott a muníció.

A lankadni készülő figyelmet és a fogak csattogtatását azonban szinten kell tartani, mert még elvonási tünete lenne az orbán-alkoholistáknak, ezért ez a mi vezérünk becsúszott a sparhelt alá, kantáros rövidnadrágot öltött, és egy dagadt óvodás minden panaszával csak annyit visított a világba: „El akarják venni a hazánkat.”

És senki nem kérdezte meg tőle egy jóságos dadus jámborságával, hogy mit, aranyom, és ki a rosseb? Ez délelőtt volt, hogy miden magyarok megtudhatták a fenyegető világvégét, aztán este a Barca meccs szünetében, az egy perc gyűlöletben megint, és utána meg újra, amikor aludni térne az ember, de nem hagyják csakazért sem.

Ekkor pedig, végleg elgyötörve megtaláltam a jelzőt, amelyet évek óta kerestem, midőn napra-nap, karácsonykor, szilveszterkor, vasárnap meg napsütésben, esőben és mennydörgésben, reggel meg éjjel vizsgálgattam a nagy nyilvánosság előtt, ki ez az alak, és most rájöttem a lényegére: szánalmas, szerencsétlen kókler.

De nem a szótári jelentésében szánalmas, hogy sajnálkozó, részvétteljes indulatot kelt, amely az embert könyörületre gerjeszti, hanem az élénk gyűlölet után visszamaradt legyintő megvetés formáját éleszti föl, amely azonban teljesen megüli a lelket, de egyúttal megadja a tisztánlátás áldását is, ha el nem borít teljesen az undor.

Persze nem Antoine Roquentin bácsi tehetségével, aki fizikai tüneteket produkált egy szaros papírdarab, egy göcsörtös fa vagy lila hózentráger láttán, öklendezve és haldokolva. Ilyen tehetséggel nem áldott meg a jóisten, a felismeréssel viszont igen, hogy ez a ripacs annyit is ér, mint egy málladozó füzetlap, ahogyan a szemünk láttára esik szét atomjaira.

Csak rá kell nézni a rosszul szabott öltönyeire, növekvő hasára, amely azt mutatja, hogy képtelen parancsolni magának, a szája széle nyalogatására, meg a tébolyra a szemében, és tényleg helytálló a jelzőnk, miközben ő Európa-formátumú alaknak képzeli magát, pedig csak a csőcselék elcseszett vezére. Azé a hordáé, amely nyomorult életében más örömöt nem lel, mint, hogy leboruljon a ripacsból faragott szobra elé.

Ez is elporlad aztán, mert semmi más nem lesz, mint lábjegyzet történelemkönyvek dohos lapjain, rossz és lidérces emlék. De most még itt áll előttünk, de már úgy, mint a meztelenre vetkőzött beteg az orvosa előtt, olyan kiszolgáltatottan, és mégsem érdemel irgalmat egy szemernyit sem.

S mivelhogy vasárnapra nézvést mindenkinek a lelkében eldőlt már minden, a magam részéről azt javaslom az egészség megőrzése érdekében, hogy szíveskedjenek zenét hallgatni, madarakkal barátkozni, vagy egy hangyát nézegetni nagyító alatt, aki sokkal jobban megérdemli a figyelmet, mint ez a hisztiző, szerencsétlen, szánalmas kis pöcs.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Szánalmas
  1. Kovács János szerint:

    Az ablakom előtti fákon galambok építik a fészkeiket.
    Egyáltalán nem szelíden elüldözték a feketerigókat, tavaly még azoké volt a környék.
    Minden madár leszarja az összes párt/egyház/stb híveket.
    Jobb nem alájuk állni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!