Most, hogy Béla fölsült a prófétasággal, mert rájött, hogy istenné önmagától nem, csak a duplagyűrűsök kántálásától válhat a bádogbános hathatós támogatásával, mert az nem elhatározás, hanem hatalom kérdése, egycsapásra lemondott arról, hogy megváltsa a cseresznyefát és rajta a rigókat, mert a valóság, mint kitűnt, sokkal vadabb, mint amilyet ő a legelázottabb képzeletével is elő bír állítani. Hogy jelenthet csupán, akárha kantáros, dagadt óvodás volna, tehát ugyanazt tette, mint már sok évtizede, az idők homályos kezdete óta, azaz leült a fenekéhez kopott székre, kezére eresztette állát, és hűsit szopogatva, megfigyelő állásba merevedve merengett a világ végeláthatatlan ostobaságán, és jól volt ez így.
Így jött el igazán a tavasz, és nem az általa meghatározott százhúsz nap után, ahogyan ő azt előírta, hanem hetekkel később, amiből az követezett, hogy már a bolygók suhanását sem képes irányítani, azok kedvükre száguldoznak a végtelen űrben, sőt, ez a Föld nevű egyszer azt mondta neki a szelek nyelvén, ha kedve tartaná, venne egy éles kanyart, és elindulna a szomszédba, a Proxima Centaurihoz, és duzzogva akörül kezdene bóklászni, hogy Béla faja, amely valami nagy-nagy jóindulatból kapta az ember nevet, megtapasztalja, hogy egyáltalán nem végtelen a hatalma, meg, hogy az életet csak ráadásul kapta, hogy csörgőzzön vele, de ezeknek beszélhetett. Azon a napon volt, hogy hajnal közeledvén Béla kíváncsian várta, mi lesz?
A kerítés pereme beleveszett a sötétbe, és Béla afelé nézegetett, mert ott szokott eloldódni az égtől a hajnal, mint valami nyúlós, túlfőtt tészta, de ezen a kócos reggelen nem kúszott fölfelé a fény, nem apránként vette birtokba a sötétség helyét, hanem hirtelen, váratlan, egy éles pendüléssel termett az égbolt peremén, hogy a kerítésen ücsörgő rigó ijedtében a földre esett, a haverjai pedig röhögtek rajta. És ekkor vette észre Béla, hogy kedvenc madarai minden hajnali napköszöntő koncertje nem az urat dicséri, meg a fény eljövetelét ünnepli, hanem harsány kacaj az óvatlan társakon, akiket váratlanul vág mellbe a napsugár. De mit is várhatott volna mást a mókás kedvű szárnyasoktól, akik emberebbek voltak minden olajos hajúnál, mert megvolt bennük az áldás, és tudtak nevetni még a világ ostobaságán.
Ahogyan így ez eszébe jutott, fölnyerített ő is, a fröccsök ura meg sem rezzent, mert tudta, hogy a barátja utazik, borongás, ha volt benne, annyi csupán, hogy a felfedezése után, amely arról szólt, öreg már a kocsma szobra, félelem ült el benne arról, hogy egyszer olyan messzire megy, ahonnan már nincsen visszaút, és ettől tartott nagyon, ha nem is vallotta be senkinek. Ott göcögött tehát Béla, minden titkok örökös tudója és bajnoka, aki már százszor megjárta a poklot és a mennyeket, de sehol nem tetszett neki, ezért volt még mindig itt. Feledve a rigókat kinézett hát a térre, át a légyszaros ablakon, és meglátta a két közmunkást, akiknek a szemeiből úgy kígyózott elő a sötétség, mint akiket elnyelt egy fekete lyuk, mert túlléptek a határon, pedig nem is akartak igazán.
Aztán jobbra nézett Béla, az utcára, a hunyt szemű házakra, amelyekből elődübörögtek a tavaszba a műanyag-dömperesek egy évvel idősebben, de változatlanul. Ott csoszogtak a duplagyűrűsök, ténferegtek botjaikkal a protkósok, és nyomukban bánatos szemű, melegítős asszonyaikkal ott meneteltek az olajos hajú traktoristák, és a tudatlanság összes bátorságával viselték az életet. Nézte Béla ezt a szerencsétlen vonulást, és rájött, hogy évek óta nem változott semmi, hogy soha nem változik semmi, a népeket a kultúrban gyártják szakmányban furmányos, öltönyös alakok, a bádogbános pedig finomít rajtuk, így jönnek le végtelen sorban a futószalagról.
És ekkor jött rá arra is, milyen kétségbeesett próbálkozás volt, amikor minden rafinált trükkjét bevetette, levitált, Buddhát eregetett alá a templomban, hogy mindez fölösleges volt, hacsak nem annyi haszonnal, hogy egészen jól szórakozott közben. De aeterno modo tökmindegy végül is, hiszen olyanokra akart hatni, akik épp kijöttek a húsüzemből, még rajtuk volt a szavatosság gúnyos cetlije, ami azt mutatta, hogy semmit föl nem fognak, semmi el nem jut hozzájuk, amire nem programozták őket az öltönyösök. És ez a reménytelen, kilátástalan szürkeség ülte meg az egész falut, ettől szállt a por, és csikorogtak az ablakok zsanérjai. Minden megrekedt az időben, amiből nem mutatkozott szabadulás.
Nem mondható, hogy mindez a felismerés nagyon megrázta volna Bélát, hiszen a gyomra mélyén úgyis tudta az egészet, csupán az éles tavaszi fényben tűnt újságnak, hová jutott minden, de ez is mindegy volt már. Fölhörbölte Bélánk a fröccsét, és nem kért még egyet, mert emberekkel dolga már nem akadt, elindult az udvarra, hogy újólag, és most már reményei szerint végleg tanyát verjen a fa tetején, és, hogy kudarcot ne valljon, mint legutóbb is, odafüttyentett az egyik rigónak, hogy segítsen neki fészket rakni, mert ehhez nem értett. A fröccsök ura csak nézte, hogy miben mesterkedik megint, de ahogyan a templomba vonuló népeket meglátta a tér túloldalán, ahogy kezdenek masszává válni, nem is tiltakozott, mert tudta, hogy ennek így kell lennie, és nem másképp.
Vélemény, hozzászólás?