Vasárnaptól szerdáig, tehát négy kurta nap alatt huszonegy honfitársunk fagyott meg. Kajla módon épp a huszonegyedik században járunk, s állítólag Európa közepén, de ez már egyáltalán nem biztos. Mindez azért is különösen lehangoló, mert épp szezonja volt a megfagyásnak, ha lehet ezt így mondani, és a NER állítólag minden erejét összeszedte, hogy ezt elkerülje, aztán mégsem sikerült. Ez sem.
Miközben elönt a felháborodás és a gyász, próbáljunk meg józanul, szenvtelenül mintegy szembenézni azzal, amit ez a tény jelent, hogy végezetül le tudjuk vonni a konzekvenciát, amely az lesz, hogy Orbánnak mennie kell, holott nem a saját duci kis kezével lapátolta a jeget az eltávozottakra. Hitler sem lőtt tarkón senkit, mégis tudjuk, hogy benne lakott a gonosz.
Mindenekelőtt nem árt tisztázni, hogy akik most halálukkal kiérdemelték azt a kétes dicsőséget, hogy hír legyen belőlük – mert az életük erre okot nem szolgáltatott, hiszen a rezsim gondolkodásának minden lényeges szegletét a migráncsokban manifesztálódó hatalmi akarás töltötte ki -, hogy ők nem fagytak meg. Nem a fagyásba hal bele Isten gyermeke ugyanis.
A szervezet általában kihűlés következtében mond csődöt egészen addig, míg a lélek is visszatér teremtőjéhez. Profánabbul a fagyás lokális folyamat, a kihűlés azonban az egész szervezetet érinti, és hypothermiának nevezik az okosok, meg a natgeo túlélő bajnokai. Ilyen kameraképes tudással viszont a magyar panelproli nem rendelkezik, következésképp nem is éli túl a hideget.
Nem áll mellette harminc fős stáb, hogy leforgassa a nagy küzdelmet, sőt, még csak a társadalom sem áll mellette vagy mögötte, így címlapokra csak akkor kerül, ha véglegesen elfehérült a szája neki. Vörös kód ide vagy oda, belügyminiszter úr nem küld neki sms-t, hogy üljön át másik lakásba, jön és segít. Nem ilyenekkel van ő elfoglalva kampányidőben.
A hypothermia nem olyan látványos dolog, mint mondjuk az esernyővel kardozás, ámde sokkal halálosabb. Nem a felzaklatott lelkek nyugtatására, csak az objektivitás kedvéért jegyezzük meg, a delikvens még csak nem is szenved túl sokat. Az elején csupán, amikor a kihűlés kezdetén a szervezet védekezik, igyekszik több meleget termelni és azt megőrizni. Az erek összehúzódnak, az izmok működésbe lépnek, az egész test remeg.
Ilyet mindenki átélhetett már, amikor szánkózott, sőt, a második etapot is, amikor, ha a lehűlés folyamata tovább tart, a bőr erei összehúzódnak, a bőr fehér, a kéz-, és lábujjak, a fül, orr, ajkak lividen elszíneződnek (elkékülnek, elszürkülnek), a remegés, reszketés fokozódik. A szánkózó egyed ebben a stádiumban húzódik kályha mellé. A mi huszonegy emberünknek azonban nem volt ilyen menekülési útvonala, mert a hideg sparhert mellett ücsörögtek.
Viszont a harmadik stádiumban a kínok meg is szűnnek. Ebben a viselkedés zavarttá-, az áldozat beszéde érthetetlenné válik, tántorog, kezét, ujjait nem tudja használni. A későbbiekben járásképtelenség, irracionális magatartás – mintha részeg lenne – jelenik meg, a pulzus, a légzésszám és a vérnyomás esik, majd az áldozat eszméletét veszti.
28 ℃ alatti maghőmérséklet esetében megjelennek a szívritmuszavarok. Az ennél alacsonyabb értéknél sokszor már nincs visszaút, a szívműködés leáll, és beáll klinikai halál állapota. Ennyi esélyt adtunk az öreg Zola agymenésének, amely a naturalizmus nevet nyerte el a keresztségben. Viszont hátra van még annak a vizsgálata, mért zajlott le ez a folyamat négy nap alatt huszonegyszer minálunk.
Itt más tollával fogok ékeskedni, mert az ember ezzel úgy van, mért ne használja az intertextualitást, ha valamit egyszer már megírtak, mégpedig oly jól, hogy annál jobban már nem lehet. Minek bíbelődjünk akkor újabb szöveg előállításával, ha itt van nekünk Camus pajtás Sziszüphosza.
„…Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. De hagyjuk az analógiákat, maradjunk a köznapi szavaknál. Az ember mindössze annyit vall be, hogy „nem érdemes”. Élni persze sosem könnyű. Az ember továbbra is végzi a létezés által megkövetelt mozdulatokat, több okból, mindenekelőtt megszokásból. Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges. Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”
Íme, nyájas olvasó, a NER életérzése, ha a pereméről nézi az ember. Mondhatnád persze, hogy ez az öngyilkosságról szól, és igazad is lenne, de nekem is, amikor azt mondom, a mi huszonegy honfitársunk azért halt meg, mert nem is akart élni igazán már.
Nem az Antarktisz közepén csücsülünk ugyanis, és a huszonegyek meg is menekülhettek volna, ha a legkisebb késztetést is érzik, hogy felkeresve valami melegebb helyet megérjék a tavaszt. Nem volt hozzá kedvük, mert már rég a képükbe vágták, hogy annyit is érnek, meg a körön kívül álltak, vagy még ki tudja miért ülte meg őket a közöny.
Viszont, ha jól belegondolsz, ez nagyobb vádirat, mintha itt csattogó fogakkal azon ordibálnék, hogy skandalum, nem telt tüzelőre, télikabátra, ilyenekre. Ezt már tudjuk, hogy hányan nyomorognak, és ez az egyik ok, ami miatt előre vetítettem a végeredményt, miszerint Orbánnak mennie kell. Súlyosabb bűn azonban, hogy az élethez való kedvet is lenullázta, hogy így arat az apátia a birodalmában. Ez a totális nihil.
És ez az, ami miatt nemhogy mennie kell, hanem inkább takarodnia, ha jól belegondolunk.
Vélemény, hozzászólás?