El a kezekkel Németh Szilárdtól!

Mindenki prüszköl itten, akár egy náthás malac, hogy Szilárdunk az Arany János-emlékév fővédnöke volt. És? Ez nagyon is jól áll neki. Gondoljunk csak bele, és mindenki, aki most levegőért kapkod, akkor meg milyen jó érzéssel kuncogott, amikor a „Magyar vándor” című moziban a Fekete Laci volt Toldi maga, és hajignálódta a purhabból készült malomkövet.

A NER-ben ez a kép él Aranyról, ennyi maradt belőle. S mivelhogy N. Sz. alkatilag és horizontjában is egyívású Feketével, aki már ezer éve, meg míg a világ és még plusz hét nap, a világ legerősebb embere, tehát az „akikre büszkék vagyunk” tabló közepén csücsül, a reá hajazó Németh épp kapóra jött, ha már az irodalmárok kipusztultak a vérzivatarban, és itt maradt nekünk az egy szem Kerényi.

Különben is, mi feladata van egy fővédnöknek a NER-ben? A megfelelő helyre utalgatni a lóvét, és ez az Arany-féle még botrány nélkül is abszolválódott. Az sem derült ki például, hogy mondjuk Ákos, a dalnok együtt küzdött Toldival a toportyánok ellen, ilyen se szerepelt egy plakáton sem, akkor meg mi a jó franc bajotok van polgártársak? Ráadásul Németh még a birkózásban is legalább annyira otthonos, mint Aranyban.

Viszont tényleg aranyat ér ez az ember, legalább annyira, mint a mi Tállaink. N. Sz. göcsörtös élete során már munkálkodott az oktatás, a turizmus és a kultúra területén egyaránt, most pedig rezsiben és birkózásban utazik elsősorban, de mókamester is, ezt se feledjük. Mert milyen unalmasak volnának a napjaink nélküle, ha a bicskát nyitogatja is az ember zsebében, mégis csak vele van a móka meg a kacagás.

Mert az öniróna hasznos tudomány, viszont másokon röhögni még jobb. N. Sz. jó helyen van ott, ahol van. Mert tudtad-e én nyájasom, hogy hősünk eredetileg tanító volna? Ugyehogy nem. És azt képzeld el, ha még mindig a kis kölkeknek mesélné a Toldit, hány ígéretes gyermek rekedne meg a fejlődésben, miközben úgyis fogy a magyar. Sőt, ha mondjuk Kósára bízták volna ezt a nemes feladatot, akkor meg a kupakokba fulladt volna bele az egész nyüves cirkusz.

Jól volt ez így, ahogyan lezajlott. A magam részéről N. Sz. számlájára azt írnám csupán, hogy fővédnökként, miután a lopásokról rendelkezett, nem hatott oda, hogy Aranyról ne a bamba Toldi jusson a panelproli eszébe, hanem az „Őszikék” írója pédául, aki a tölgyek alatt szeretett ücsörögni, és Ady előtt utat talált a kábé száz éves késésben lévő magyar irodalom számára a modernitás felé. De ez már annyira delikát dolog, hogy szerintem még Bayer sem ért hozzá.

Így hát, arra jutottam, hogy Hasek tollaival ékeskedek inkább, és bemutatom az ő szavaival, milyen érzéseket generál bennem az illusztrációként idebiggyesztett N. Sz. portré:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Ezzel szemben a face népe, ha szintén a Svejkből idézne, ezt másolná ide N. Sz.-re gondolva:

„..- Maga nem tehet semmiről – folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes -, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár? Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban, minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról, hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog sírni maga után…”

Hát, így valahogy, viszont nem szép dolog ez, polgártársak, méltatlan. Kikérem magamnak a Sziszi bántását, állócsillagunk ő minekünk, azért. És most mindenki nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jóvan.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,
1 hozzászólás “El a kezekkel Németh Szilárdtól!
  1. Kovács János szerint:

    Hasznos dolog – megspórolsz nekem egy vacsorát a látványával.
    Nem mondom, hogy bottal sem piszkálnám meg.
    Ha toldijellegű az a pálcika, az azért bejönne.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!