Kampec dolores LXIX. – Január egy

Fityiszt mutatott hát Béla Wolandnak és a felhők mögül kukkoló Istennek is egyszerre, és erre bizonyíték gyanánt ott volt felemelt és a rigók által megtisztelt középső ujja, amelyről monoton következetességgel folyt alá a massza, be az inge alá, egészen a könyökéig. És nem lehetett vele mit kezdeni ebben a tragikusan röhejes pillanatban, csak búcsút inteni a fekete autóban elszálló Abadonnának, aki úgy nézett vissza kudarca helyszínére, mint egy gyámoltalan Mikulás, aki nem tudta kézbesíteni az ajándékot, mert végül is, karácsony volt, vagy mi a rosseb, de csak egy pillanatig.

Még hosszú pillanat sem volt, ha lehet osztályozni ezt a soha nem létező és le sem írt egységet, mert senki nem tudta, hogy a másodperc milyen tört része lehet ez, vagy hány óra, év vagy évszázad. A rigóknak, akik az átélt borzalmak után bambán ücsörögtek a vödrük peremén, amely nyáridőben trambulin volt, most pedig buszmegálló, ahol még csak dohányozni sem tudtak, végtelennek tűnt minden, a félelem, amely megbénította őket, az időt is foglyul ejtette. Olyan volt, mint egy fekete lyukba csomagolt búra, amely jobb börtönőr minden lakatnál, mert semmi, soha ki nem szabadulhat belőle, ha van ott egyáltalán valami a csupasz elektronokon és reszketésen kívül.

Ilyen fennkölt elmélkedésre azonban a mi rigóink képtelenek voltak, és nem szellembéli hiányosságok okán. Mert tudtak annyit, mint akármelyik traktorista, bádogbános vagy sekrestyés, hanem, mert be voltak szarva magunk közt szólván, amire ékes bizonyíték volt a Béla karján csordogáló, belőlük eredő szürkés puding, amely eleinte jó mókának tűnt, másodjára és jobban belegondolva viszont bizonyság volt arra, hogy még egy macskától is összecsinálják magukat, és ezért kellett átértékelni a pillanatnyilag megmerevedett életüket, ami nem kis feladat, ezt meg kell vallani. Így ücsörögtek a rigók a rémület kellős közepén, mint ideális állampolgárok, a jelek szerint örökre odakozmálva, mert csak még nem is fagyott.

Béla számára viszont, alighogy búcsút intett a sofőrsapkáján tisztelgő varjúnak, minden felgyorsult, akárha valami nyamvadt ringlispílen ült volna a teremtett világ közepén, a peremen pedig festett és kopott lovacskák helyett a falu iramlott iszonytató sebességgel. Az összes traktorista, olajos hajú, bánatos szemű és duplagyűrűs suhant el a bejglijével, töltött káposztájával és rántott halával egyetemben. Még a csendes éjt sem énekelték el, az utolsó dallamok még el sem oszoltak, s már hülye papírcsákóban fújtak műanyag trombitáikat, hajigálódták a petárdáikat, csillagszóróikat, a kutyák a kukoricásba menekültek, hogy éjfélkor, a himnusz elóbégatása után egyszerre zuhanjanak bele a nemlétbe, a falut pedig egy csapásra megülte a súlyos, tapintható csönd, és megállt az idő.

Nem végleges-visszavonhatatlanul, mert a kémények pipáltak, és egyszer a Nap is derengeni kezdett a ködök mögül. Csak a hangok, az illatok és légzések akadtak el, mintha megszűnt volna az élet, és csak a Föld keringene tovább a jeges és végtelen űrben, testén hordozva az utolsó tangó nyomait, okádások és konfettitengerek hullámzását. Olyan nesz nélküli volt a világ, hogy a rigók csőrének reszketése géppuska-zakatolásnak hatott, és Béla most először haragudott rájuk, hogy elcseszik a tökéletes pillanatot, ami évente csak egyszer adatik. Mert nem akkor kezdődik el a nap, amikor fölkel az ő csillaga, hanem, amikor az első fejfájós, másnapos kitátja csipás szemeit, de addig béke van.

Béla erőt vett magán, nyújtotta a csend hangjait, és nem a traktoristák, nem a bánatos szeműek, hanem a bádogbános, ki más, okozta a gyalázatot, megkondítva a rohadt harangját, ezzel messze űzve a Bélában bontakozni készülő áhítatot. Mert szokása szerint nem értett az ünnephez semmit sem, csak a sajátjához, amelyet a naptárban be lehetett jelölni. Ezért barmolt szét minden mást, és most, hogy kiűzte az örömöt Bélából, akire ráhullott a kétszer kettő józansága, a hirtelen támadt kiábrándultságban ő úgy döntött, hogy felvilágosítja a rigóit, hogy a macskák azok kofák, kasok, csahos kutyák, és nem farkasok. Ezért szavalni kezdett nekik, a fröccsök ura pedig elégedetten figyelte az ablak mögül, ahogyan minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ekkor kezdődött el igazán az új év. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!