Kampec dolores LXVIII. – Woland megcsúfolása

Ott ült tehát Béla, mint már annyiszor, és mint mindig, így ebből fakadóan örökké a rázuhant mennybolt kellős közepén, hogy a feje alig is látszott ki belőle levegőért kapkodva minduntalan, hallgatva a rigók gyászénekét, amit senki emberfia nem tapasztalhatott eddig, mert nem ivott velük együtt karácsony szent és embertelen estéjén veresbort kékszegélyű kistányérból, és nem osztotta meg összes zsömléje megszáradt cafatjait éhező csőreikkel, hogy együtt nevessenek a világ ostobaságán, és, hogy rémes véget érjen aztán az egész, őrjítő feledkezés.

Így kellett rájönnie arra, hogy a Walpurgis éj, amelyet magára szabadított, soha nem ér véget, mert Behemót itt járt ugyan, Abadonna azonban még nem vette le teljesen a szemüvegét, csak kilesett alóla, s miközben a templom harangja egyre csak az éjfelet kongatta, és a népek megbabonázva sántikáltak a misére, itt, a kocsma udvarán Woland azt akarta, hogy csak nevessen rajtuk, és ehhez nem sajnálta a drága rigó életét sem, a mocsok, pedig tudhatta volna, nem kell ölnie az ördög incselkedéséhez, de csak a Mester meg az ő Margaritája járt a penészes agyában minduntalan.

Ekképp döbbent rá Béla arra, hogy sem a Sátán és sem az Isten nem mindenható, ezt csak mutatják és bűvészkednek a halandók számára azzal a kegyes szándékkal, hogy fölmentsék őket elcseszett döntéseik súlya alól, hogy ne kelljen beleőrülniük, ha mindent és mindenkit szétbarmoltak. Erre szolgált a bádogbános hókuszpókja, amellyel folyamatosan szedálta a duplagyűrűsöket, a traktoristákat és bánatos szemű asszonyaikat, azt hazudva nekik, hogy a földi poklot, amelyet maguk okoztak, egy kis imával és énekkel Barbie-földjévé változtathatják így hazudott nekik a csalafinta hoppmester.

Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy ezt lehet. Így, amikor Abadonna az orrnyergére csúsztatta az okuláréját, hogy elhívja őket, sivalodtak és visítoztak abban az örök tévedésben, hogy valami jót hagynak oda, pedig egész életük csak festett világ volt málló temperával megrajzolva, amit vihogva mos le a soha véget nem érő idő. Idáig jutott Béla, és már reggel volt hirtelen és egyszerre, de a rigók nem köszöntötték a Napot, hanem kisírt szemekkel, bambán, tanácstalanul és másnaposan bámultak Bélára, aki hosszan mesélt nekik, mint Ferenc a múlt ködében a verebeknek.

A fröccsök ura nézte ezt az idillt, mert nem ismerte a benne megbúvó drámát és tragédiát. Elégedett volt, mert azt hitte, barátja messze került templomromboló igaz énjétől, pedig soha nem munkált jobban benne a dühös indulat minden ellen, hogy mért kell értelmet hazudni annak, aminek értelme nincs. Viszont arra is rájött, elnézve a szipogó rigókat, hogy változtatni ezen nem lehet, és menekvés két módon lehetséges, ha maga is beleáll a debil, vég nélküli mosolygásba, vagy pedig a fára költözik újra, és ezúttal végleg. Ebben kellett volna dűlőre jutni magában, ezért elkomolyodott, nagyon

Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és a párák között meglátta Isten csalfa, háromszögletű szemét, aki kajánul nézte, mire jut megvilágosodott antiszolgája ott alant, a porban. Tehetetlenül nézte, és Béla tudta ezt, ezért kinyújtotta középső ujját, magasra tartotta a kezét, keményen bemutatott a felhőnek, és ekkor a lázadás és ellenállás eme tornyára rászállott az egyik rigó, aki ocsúdni kezdett a gyászból. Kócos szárnyával megtörölte csipás szemét, és rákezdett az napköszöntés millió éves dallamára, ami a génjeiből fakadt.

És Béla már diadalmasan nézett volna az égre, de a rigó nem bírta beleiben a görcsöt, Béla hősi ujjaira csinált, tisztesség ne essék szólván, úgy köszöntötte a felhőkben megbúvó Urat. A magasztosság és mocsok így keveredett egyetlen masszává, ami Béla karján folyt végig, fehéres, szürke pudingként. És Abadonna, aki még mindig figyelt a fal mellől, hogy kire is nyissa zúzós szemeit, hangosan felsóhajtott: – Ilyet én még nem láttam. – Ezt bírta kinyögni a halálhozó, és Woland elé járult, hogy adjon neki másik feladatot, mert nem bír ezzel a bagázzsal az udvaron. Cihelődtek hát, és indultak vissza, Moszkvába, a varjú pedig Bélának tisztelgett a volán mellől, mert nem tehetett jobbat a hitetlenség őserejével szemben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!