Kampec dolores LXV. – Irén

Ahogyan a betakargatott öreg magában az Urat dicsérte, hangosan pedig valaki ismeretlen és bizonytalan, csak az emlékeiben vagy a tölgyek alatt létező Irénnek adott hálát, hogy megmenekült a fagyhalál elől, pedig nem is tudott róla, Béla már a kocsma asztalán dobolt nyugtalan ujjakkal, és nem tudta, miért szállta meg a zizgés, amikor pedig minden remekül adott volt ahhoz, hogy aeterno modo szemléje a világot, amely filozopteri létállapot leegyszerűsítve azt takarta, hogy mindenki bekaphatja. Bár ilyet ki nem mondott volna soha, csak gondolta erősen.

A kakas szava, amely arra volt teremtve, hogy harsogásával előhívja a fényt, és ezzel vackaikba parancsoljon vissza minden ártó vagy együgyű szellemalakot, akik már semmiben nem hittek, mert tudták, hogy suhanó létük is véges, ezért sivalkodtak minden éjszaka, ezúttal nem a Napot görgette elő a Föld pereme alól, ahol izgága Jézusok lóbázták a mocskos lábukat, hanem valahonnan a göncölök közül ködöt szipkázott alá, hogy borongós gomolygásával betakarja a falut, amiben csak a kutyák ugatása hallatszott a mélyből, és az öreg elhaló hangja, amellyel Irént szólongatta a veszedelemben.

Valahogy átderengett a nyálas masszán a Hold, akárha megrágott tejfölös lángos, a farkasok vonyító istene, amely ebben a Walpurgis-éjben nem tengereket cibált magához, mint koszló mágnes, hanem madeleine lett Béla szívében, amelyik most épp a Szentháromság szobor tövében lüktetett, abban mártózott meg a vibráló korong, és a sistergő gőzökből, amelyek felszálltak belőle, az égre íródott megint, hogy Irén. És Béla valamely irgalmatlan alagúton átsuhanva gyerek lett újra, és ott állt a konyha kövén, a piros fotelben pedig nagyapja ült, lagziból lábadozva, tehetetlenül és maga alá csinálva, és ő is Irént hívogatta, idézte, hogy merné ki a mocsokból.

De Irén nem jött, mert még valahol a hányások között, az eldobott menyasszonyi csokor cafatain rúgta a csárdást, mert ekkor még fiatal volt, merengő lány, aki a lakodalom őskáoszában fiatal férfiakat vacsorált a kukoricásban, amely úgy látszik, örök. Most is ott terül el a falu szélén, mint mementó, ám most nem a bűnből ocsúdó borzas fejű férfiak és elvetélt szüzek térnek benne magukhoz, miután átrobogott rajtuk a gerjedelem, hanem kék táblák meredeznek mindenki szégyenére, amelyeknek fogalmuk sincsen az életről, amely minden nyáron és minden lagzi szétokádott hajnalán ott sprickolódott a kókadozó csumák tövében, erős sóhajokat keltve Irén szája szegletéből és torka mélyéről egyszerre.

Nagyapa tehát kivárta a sorát, hogy, miután az élet megkapta, amit megkövetelt, hogy csak utána vakarják le róla a rákövült szart, amely olyan volt, mint afrikai szavannák repedezett sara a száraz évszak derekán, s miközben lókaparóval nyúzták a seggéről, a derekáról és a hátáról a masszát, fenséges tehetetlenségében kénytelen volt végig hallgatni a világ összes szidalmát, ami Irénben élete során megrekedt, és mindig az volt a mondat vége, hogy bár dögölne meg. Ezt aztán kis idő múlva nagy döbbenetekre és igen szófogadóan meg is tette, és a temetésén, ahol minden beszarás és tajt részegség megdicsőült az úrban, jóvan aptya, a koporsón való kocogtatással küldték őt a föld alá pondró eledel gyanánt az örök körforgás torkába.

Ebben az időben már Irén szemét is megülte a fátyol, s miközben apósát eregették alá az agyagba, eszébe jutott a szarvakarászós hajnal, a kukoricás, meg az olajos hajú férfi, akivel nagy örömükben két sort is letaroltak, és ez olyan messzinek tűnt az időben, mint amilyen messze valóban volt is. De ezeken a megsárgult képeken Béla még mindig kölök volt csupán, éppen ezért csak nehezen folytak alá a ködökből, mint valami elveszett de megkerült dagerrotípia, hogy aztán hangosfilmre váltson, Béla pedig fess fiatal férfiként a nagyváros bűnös kocsmájában igya az asztal alá magát annyira, hogy szirénázó rendőrök érkezzenek a vadnyugati ivóvá váló csehóba rendet gumibotozni, ami mozit Béla a pult alól lesett, mert Irén odarejtette a szervek haragja elől, mert vénülve ott volt csapos, hogy életben maradjon még egy kis időre.

És azon az éjszakán történt az is, mielőtt még kezdetét vette volna a gyalázat, hogy Irén a szénaboglya fejével, kopott, sárga haja alól, a ráncok közül kipréselte magából közelítő vénsége elől menekülve egyetlen vágyát, beleordított hát a borszagú létbe, hogy férfit akarok, de senki nem hallotta meg. Aztán elhaló hangon ismételte az elemi ösztönt, a férfi utáni óhajtozását, amikor elcsattantak az első pofonok, az asztal alá söpörve a mocskos poharakat csak úgy, mint Irén még foltosabb vágyait, amellyel a kukoricásba iramodott volna, nem bánva azt sem, ha újra az apósáról kellene szart vakarnia, mert az élet akarása erősebb ezek szerint, mint a vele járó undor. De ez az elhaló hang nem is Irénből jött, hanem valahonnan az idők mélyéről.

Együtt rezgett az ősrobbanással, vele száguldott atomonként meggörbülve a térben, és ez tört elő szupernovaként a fagyni készülő öregből, ez hajtotta a műanyag dömpereseket, a duplagyűrűsöket, a jelen Irénjeit, ezt sóhajtozták elő a bánatos szemű fiatalasszonyok, akik már nem ismerhették a kukoricások örömeit, és ez az erő hajította minden reggel a traktoristákba a felest. Béla a ráismeréssel azonmód tért magához Irén igézetéből, aki kajla módon megmutatta neki a régóta hiába keresett Istent. De a bádogbános rohadt harangja megkondult, ettől megrepedt a köd, a kutyák megnémultak, a falu pedig visszatért a festett világba, a fából faragott Krisztusok közé. – Minden hazug, mindent szabad. – Ezt mondta Béla hidegen, a fröccsök ura pedig a pohár után nyúlt újratölteni azt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum