Kampec dolores LXIV. – Paplan

Amíg Béla mindenféle messzi hidakról és a világ megkövült ostobaságáról ábrándozott, felidézve hajdanvolt ifjúságát és elsiratva előre a kiismerhetetlen jövőt, arra kellett riadnia, hogy odakint éktelen sivalkodás vette kezdetét, mintha vándorcirkusz érkezett volna a faluba, hirdetve az olcsó feledkezés ígéretét, pedig csak megeredt a hó.

Visítottak a műanyag dömperesek, ugráltak és rohangásztak, véget nem érő lamentálásba kezdtek a duplagyűrűsök, és a bádogbános úgy dicsérte az urat a templom kapujában a kavargó pelyhek között, mintha a különös módon fagyott víz a teremtés egyetlen bizonyítéka volna. Mégis, sokkal inkább abban reménykedett, hogy fehér lesz a karácsonya neki, mert havas tájképpel a háttérben az ilyenkor szokásos hókuszpókok is jobban mutatnak.

Ezt hitte a kénköves térítő, mert a fehérség csendjében a nyáj összeterelésének okát és lehetőségét látta, és nem azt a veszélyt, hogy néhány hajdanvolt traktorista, aki ma már a hamut is mamunak mondja, ott fagy meg a kihűlt sparherdje mellett, és nem azért, mert nincs ereje behozni a tűzifát az udvarról, hanem, mert nincsen mit.

A bádogbánost egyáltalán nem érdekelte az evolúciónak ez a modern változata, amikor a gyöngék nem azért hullanak el, mert nincs már erejük mamutok után futkározni, hanem, mert végleg és visszavonhatatlanul magukra maradtak egy olyan világban, ahol az olajos hajúak és fáradt szemű, melegítős asszonyaik hóembert vakarásznak a kölkeiknek tőlük pár méterre, és azt sem látják, hogy mellettük nem füstöl a kémény, nem táncolnak a hópihék fölötte, hanem úgy imbolyognak bele, mint tömjénfüst a frissen ásott sírgödörbe.

Ahogy tehát megeredt a hó, volt, aki táncot járt talmi boldogságában, és volt, aki reszketni kezdett, mert ugyan nem tudta, de megtanulhatta, hogy ez nem a Varázshegy, ahol akkor kezdenek melegedni a csövek, amikor hull a téli áldás vagy átok. Itt a kályha akkor duruzsol hamis illúziókat, ha befűtenek bele, feltéve, ha van mivel. Ha nincs, lehet bámulni lázas szemekkel a fehér gyilkost, ahogyan kavarog a koszos ablak előtt.

És, ahogyan a karácsony előtti karnevál megülte a falut, Béla is bűnbe esett. A torkosságéba, mert csuklyás szemei pillája mögött alámerült a mérhetetlen csöndbe, amit csak a hó adhatott kimerült hajnalokon, amikor mindenki belefáradt már a vég nélküli ünnepbe, és az összes nyüves bárány paplanok alatt szuszogott bambán és sután. Kivételes helyzetek voltak ezek, és tökéletes pillanatok, amelyeket csak a kiválasztottak élhettek meg, akiknek volt erejük kivárni az elnyugodást.

Ilyenkor teljesen egy volt a világ. Az elsőéves rigók és mókusok bámuló szemekkel néztek, fejükön hósapka, a cseresznyefa ágai pengtek és recsegtek a súlyok alatt, hogy olykor halk puffanású hópamacsokat küldjenek a földre lassított felvétellel, és még az örök józan és bölcs varjak, akik már száz ilyet láttak, károgása is csak a némaságot foglalta keretbe, de megzavarni nem tudta azt.

Ez a képeslap annyira megülte Béla tüskékkel borított lelkét, hogy engedett az ördög csábításának megint, és gyerek lett újra az összes telekkel, hangokkal és illatokkal, a csatakos kutya szagával, és észre sem vette, de az udvaron bóklászott. A hósapkás rigók őt nézték csodálkozva, és nem ismerték meg benne azt, aki, amikor nyáron mindenhová lefolyt a Nap, szomszédjuk volt a fa tetején, mert a tél más árnyakat adott az életnek, mint a cseresznyefa virága, pedig az is fehér volt.

Élénk káromkodás zaja oszlatta szét az idillt, amikor Béla megcsúszott és seggre ült. Egy pillanat alatt mállott szét minden a szózuhatagtól, ami nem az elesésnek szólt, hanem a leselkedő halálnak, mert Bélának abban a pillanatban jutott eszébe az anyja, aki egy halk sikollyal és Béla nevének sóhajtásával esett el nem is az udvaron, hanem a konyha kövén.

S ahogyan Béla talpra ráncigálta, egyből látta, hogy egyik lába csípőből megrövidült, mintha petyhüdt melle alá csúszott volna, és a mentősök is csak hümmögtek, hogy ez bizony az. Nem mondták ki a halálos ítéletet, viszont Béla három hét múlva temette a combnyaktörött asszonyt.

A káromkodás ennek az emléknek szólt, és nem azért, mert Béla ódzkodott volna a Styxen túli látogatástól, hanem, mert nem akart tehetetlenül maga alá vizelni, mint volt módja ezt tapasztalni a kiszolgáltatottságban. A szegfűszeg és fahéj illatát így váltotta fel a szenvedés és elmúlás bűze, és az együgyű rigók és csalfa mókusok voltaképp ettől riadtak meg, és nem is Béla kurvaanyázásától. Viszont az egész téli rege hangos csörömpöléssel tört össze egy pillanat alatt.

Béla visszatért a kocsmába, szelíden ébresztgette a bóbiskoló fröccsök urát, hűsit méretett magának, és a légyszaros ablakon keresztül bámulta az elnyugodott falut. Hóval födött templomot látott, hósipkás Szentháromság szobrot, amely mellett ott ácsorogtak a közmunkások árnyképei örökre odaragasztva, és látta a vígan pöfékelő kéményű paplakot is, és látta a falakon túl horkolni a bádogbánost izzadva és lerúgott paplannal.

Aztán jobbra nézett, és nézte hosszan, ahogy a téren túl, a szemközti házban a redőnyökön keresztül derengő fény rajzol csíkokat a hóra, és azt is észrevette, hogy a hideg kéményen bagoly ücsörög, és mellette szivárog alá a fagy, be a konyhába, be a szobába, és látta, hogy éppen egy öregember csontjait készül belülről szétfeszíteni.

Nem gondolkodott. Zsíros kenyereket kenetett a fröccsök urával, üveget töltetett meg vérszínű borral, szenet lapátolt egy vödörbe, gyújtóst meg gyufát kért, és ezzel a pakkal csúszkált át a túloldalra, ami mutatványt a kocsmáros megnémulva figyelt, felkészülve minden tragédiára, de nem történt baj semmi sem. Bement a házba, és amint már a kocsmából is látta, ott ücsörgött az öreg, takarója lecsúszva, miközben jégvirágok kezdtek átkúszni az ablaküvegről az orrára.

Világított a szeme a sötétben, lobogott benne az álmatlanság tüze, és ahogyan Béla befűtött, ráteregette bütykeire a paplant, és a keze ügyébe igazgatta a kenyeret meg a bort, a jámbor öreg valami távoli tájon kószált közben, és csak azt kérdezgette: Te vagy az, Irén? – De Béla nem felelt, csak visszaiszkolt az ivóba csöndesen. Így lehetett az, hogy amikor egy rohadt kakas szétordította a varázslatot, a halálra ítélt látta, hogy kapott még egy kis haladékot, és dicsérni kezdte az Urat, aki, ím, csodát tett megint. És élénken vetette a keresztet a szerencsétlen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!