Gávavencsellő megkísértése

Gávavencsellő, ez az igazmagyar, szabolcsi falu nem cicózott, nem lacafaszázott, legyőzte Brüsszelt. Ezek ott a pisáló fiúcskájukkal azt hitték, ’Vencsellő gyarmat, ezért százharmincöt millió pénzt adtak, hogy ultraliberális eszméiket rájuk kényszerítsék, és ennek szellemében számolják már fel azt a rohadt szegregációt, amely pedig honunknak annyira kedves.

’Vencsellő azonban ellenállott az ürdüng incselkedésének, és azt mondta, lófaszt Soros, nem fogol te nekem diktálni, és szimbolikusan elitták a lóvét. Mint a gonosz homeless, aki csalfa, bociszemű módon csikarja ki parizerre a dellát, aztán, polgártársak, mit tesz vele? Inal a CBA-ba tablettásért, csoda, ha kitiltják őtet az aluljáróból? Egyáltalán nem, drága elvtársak.

Viszont a mi falunk sem különbözik tőle, a mi országunk pedig a falutól. Mondom. A sorosbérencek azért küldték az utalványt a Jenő postással, hogy a szabolcsi almafák alatt a roma kölkek buksiját simogassák, aztán mégsem az lett, hanem dizsihavaj. Masszázs, léleksimogató beszélgetés, életkedv-előadás, meg biorezonancia mérés.

Ám ennyi nem volt elég, nem érte be a Jolán néni, hogy szétálló bütykeit gyömöszköljék a göcsörtös hátával együtt, a Lalinak meg, aki traktorista volt valaha, simogassák a lelkét, miközben mérik a rezgő bióját neki. Futotta arra is, hogy meghívják nemzetünk nagy tanítóját, Oravecz Nórát, hogy hintse el lelkének végtelen bölcsességét a budi tövében. Azóta jár homályos, elborult szemekkel a falu apraja meg a nagyja.

A jól végezett munkát egy farsangi bulival koronázták meg, szintén az Unió finanszírozásával. Végignézve a kínálatot, amit a szabadságharc szellemében Vojto Mihályné polgármester brüsszeli pénzből prezentált az övéinek, finom léleknek hihetnők. Ennek azonban ellentmond, hogy az érdeklődő újságíróknak kifejtette, semmi közük ahhoz, hogyan mulat, mint friss magyar úr, majd kidobta az egész pesti bagázst a tyúkszaros udvarra.

Gávavencsellő az pont Magyarország, csak kicsiben. Vojtóné maga Orbán, a habitusa neki, a pénzhez való viszonya, megminden. Megróni polgármester asszonyt ezért teljesen fölösleges, követi a Fidesz által kitaposott ösvényt, azt csinálok, amit csak akarok. Ő Oraveczbe fekteti a bajor munkás pénzét, mert azt szereti, mások kisvasútba, tök mindegy, egyként romlott, szavatosságát vesztett mindkettő.

Vojtónénak az a helyzeti előnye viszont, hogy ő kihajíthatja az érdeklődő újságírókat. Orbán ellenben az Unió karszalagos ellenőreit, akik a héten érkeznek éppen az ilyen rongyrázásokat vizslatni, azonban nem. S miközben azt mondják egyetlenünknek, hogy húzódjon a kocsi belsejébe, közben a tökeire is léphetnek, ami aktustól visítások közepette szűnik meg az egész ország biorezonanciája.

Az egészben viszont az a végtelenül lehangoló, hogy ebben a történetben mi magunk vagyunk a ’vencsellői roma gyerekek, akikkel ki lett baszva, akiket ott hagytak az út szélén. Ha van Isten, akkor ezt nem hagyja szó nélkül. Viszont én őbenne nem hiszek egyáltalán, amikor minden temetésen bájosan süt a Nap. Hát milyen Isten az ilyen? Az övéké valószerűleg.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum