Holtamból a világ

Tíz éve haltam meg. Emlékszem, kedd volt, szitáló eső, és éppen a monitor előtt ültem, hogy megtudjam, mi történik az ablakon túl, pedig csak ki kellett volna nézni rajta. Az ember mindig a könnyebb ellenállás irányába megy, de ez jelen helyzetemben, holt lévén, már érdektelen felismerés. Egyszóval olvasgattam a híreket, amikor szúrást éreztem a mellkasomban, nem filmbéli hörgőset, fetrengőset, hanem pillanatnyit csupán. Fejem lehanyatlott a klaviatúrára, a mellette álló kávé kiömlött, de nem tudtam felitatni, ott csordogált a hajamon, mivelhogy meghaltam, ezért nem is izgultam, hogy tönkre megy. Kit érdekel?

Kívülről láttam egy alakot az asztalra borulva, nem volt sem fehér fény, sem életfilm, egy perc volt az egész, és azon gondolkoztam, mit tegyek, hogyan értesítsem Margitot a szomszédban, hogy megváltoztak a viszonyok, de ez érthető okokból akadályokba ütközött. Lebegtem csak a testem felett, és végtelen boldogságot éreztem, mert megszűnt minden kínom, nem nyilallt a derekam, nem hasogatott a térdem, felpuffadt beleim gázai sem zavartak, és akkora szabadság szakadt le rám, hogy táncra perdültem volna örömömben, de csak valami lebegés-suhogás sikerült, amitől a függöny meglebbent, és repedésekbe menekültek a pókok.

Margit két óra múlva talált rám, rázogatott, sikított, mintha valami oka lett volna rá, és a mentőket hívta lányos zavarában, akik azonban nem sokat lacafacáztak velem, látták, hogy megmurdeltam. Jöttek a hullaszállítók is, és ahogyan gyömöszöltek bele a tepsibe, Margit még mindig ordított, megkönnyebbülés volt szinte, amikor rám zárták a fedelet, mert megszűnt a hangzavar. Körülnéztem volna még a szobában, nem maradt-e utánam nagy kupleráj, de rá kellett jöjjek, hogy a holtak szabadsága sem végtelen, ahogy cipelték a testemet, vele együtt haladtam én is, pár méteres körzetben tudtam csak mozogni. Nem járhatok csak úgy kísérteni ide-oda, de ez sem rázott meg, nem is akartam kajánkodni és visszaélni azzal, hogy rám már nem vonatkoznak a newtoni törvények.

Amikor boncoltak, érdeklődve figyeltem, mi is voltam én, izmok, inak, zsírok, vacak anyag, ami ismeretlen erők nyomán kialakult, csak a tüdőmön csodálkoztam, mit tett vele az ötven évnyi dohányzás, hú. Ne legyenek kíváncsiak a saját tüdejükre, kiábrándító. El is temettek aztán, előkerült valami rokonság, akiket évek óta nem láttam, de el kellett kaparniuk, a családi kriptában ott volt a helyem, csak bele kellett lökniük, mert ez volt a konszenzus, amibe még az is beletartozott, hogy sírás-zokogást mímeljenek, és ez sem nekem szólt, hanem a többi megjelentnek. Váratlanul sokan voltak, fenn kellett tartani a közös hazugságot, hogy egyáltalán érdeklem őket, holott egy csöppet sem.

Aztán leeresztettek a gödörbe, ahogy szórták rám a földet, kiábrándító is lehetett volna, nyugodjanak meg, nem az. Mire idáig eljut az ember holtában, már eléggé tisztában van lehetőségeivel és korlátaival is. Például a testem már tíz éve foszladozik, de a tudatom teljesen tiszta, soha nem láttam ilyen egyértelműnek a világot. Csak az zavar, hogy porhüvelyem fölött nem rendelkezhetek. Jó lett volna a második év után izegni és mozogni, mert egy göröngy nyomta a derekamat, de a kedves giliszták elrendezték, eligazgatták, azóta kényelmes a vackom idelent. Sőt, ha belegondolok, hogy hamarosan már csak a csontjaim maradnak, kényelmi szempontokkal egyáltalán nem is kell foglalkoznom tehát.

Amikor a temetésem után két héttel leszedték a kriptámról a száradt koszorúkat, egy hülye rokon lepucoltatta a fölöttem lévő műkövet, amitől olyan lett, mint egy agyonkrétázott tábla, kénytelen voltam bekopogni a szomszédhoz, akivel annyira nem törődtek, hogy a sírját benőtte a repkény meg a boróka, amitől nem csak elegáns lett az otthona, hanem kellemesen hőszigetelt is. Az egész januárt, amikor azok a böszme hidegek voltak, nála töltöttem vendégségben, nagyon lakájos volt. Egyébként jól elvagyunk mi itt, megismertem minden holtat a környezetemben, jókat szórakozunk. Múltkor is beszarattuk a temetőőrt, mindenki kifeküdt a szemében kigyúló rémült tébolytól.

Járhatnék kísérteni távolabbra is, ahogy a hús fogy a csontjaimról, úgy nő mozgásom hatósugara, de nem vagyok romlott kamasz, hogy mindenkit halálra ijesszek, jobb szeretek csak merengeni a világ folyásán vég nélkül. Megszűnt az idő, nem kell ennem, ürítenem, aludnom, s ha van valami hiba a szellemlétben, akkor ez, mert azért ezekben is voltak örömök. Mit nem adnék egy jó pörköltért, de el kell viselnem, hogy nem jár, eleget zabáltam, amíg a gyomrom szét nem rohadt, illetve a kágyillók föl nem zabálták. Ilyen apróságoktól eltekintve helyzetem ideálisnak, sőt, boldognak mondható, semmivel sem cserélném el.

Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan. Hozzák a virágjaikat, a mécseseket, és érzem én, hogy eszükbe sem jutok, csak a szomszédét nézik, hogy az övék nagyobb vagy fényesebb, röhej. Ahogy sötétedik, minden vibrál meg villódzik a fényben, és az ember el is érzékenyülne, ha nem lenne ünnepi műsor is. Mindenféle bánatos versek meg dalok, sehol egy jó kis rock & roll vagy jófajta jazz.

Ebből is látszik, hogy nem nekünk, holtaknak rendezik ezt az egész szart, hanem maguknak, ezzel akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket és remélnek feloldozást, de azt cseszhetik. Ha volna rá érkezésem, és lenne hangszálam, ami nincs, elmondanám nekik, ha életemben le sem szartak, akkor holtamban ne kurválkodjanak velem, hogy ők milyen fasza népek már. Ha valami, akkor az őszinteség az, ami elválaszt minket, lentieket a fönti világtól, mert hazudni ugyan itt is lehet, csak nem érdemes. Nincs büntetés és nincs jutalom, az idő végtelen tengere van, és az a föloldozás, hogy lehet nevetni a világ ostobaságán a megbánás veszélye nélkül, és innen nézve Kierkegaard is bekaphatja, mert semmit sem tudott a halál kaján örömeiről, mégis mondta a magáét.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Holtamból a világ
  1. László Judit szerint:

    Nagyon szellemesnek szántad opuszodat. Hát nem az.
    Mert aki olyant ír le, mint: “Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan.”, az az elmúlást valamiféle viccnek fogja fel.
    Szerencsére szeretteik elesztéséről az emberek többsége nem így gondolkodik. Az elmúlás ilyesfajta interpretációja kegyeletsértő és gusztustalan.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!